Inspiráció, avagy Julie, a boeuf bourguignon és a szilveszter

Amikor az ember fontolgat valamit, de még nem biztos a dolgában, sokszor nem kell egyebet tenni, mint abbahagyni a töprengést, elengedni a kételyeket, és szépen megvárni a bizonyosságot. Ez így persze egyszerűen hangzik, de a művészet az egészben az, hogy ha már feltettem a kérdést, észre is tudjam venni a választ, amikor megérkezik.

A blogolás gondolata már egy jó ideje érlelődött bennem, amikor egy este egyszer csak rámtalált a végső inspiráció. Hétköznap este volt, éppen kézimunkáztam valamit, alibinek ment a tévé csendesen. Valami nagyon idétlen filmnek lett éppen vége, már épp ki akartam kapcsolni - tudok én kötögetni idétlenségek nélkül is -, amikor megállt a kezem a távirányító gombja fölött: a képernyőn Meryl Streep ült egy régi kocsiban, háttérben az ötvenes évek Párizsa. Fogalmam sem volt, miféle film kezdődött éppen, de a látvány egy pillanat alatt lenyűgözött. A következő másfél órában azt hiszem, egyetlen sort sem kötöttem, másnap azonban megszületett ez a blog.

A film címe Julie & Julia, és hát igen, két nőről szól. Két külön történet, két különböző korszakban, amelyek azonban a fiatalabb főszereplő jóvoltából szorosan egymásba simulnak.
Julie nagyon szeretne valami értelmeset kezdeni magával, s mintegy kiútként a kiábrándító realitásból, egy gasztroblog írásába kezd. A projekt hamarosan minden képzeletet felülmúló horderővel állítja a feje tetejére Julie életét. Közben pedig szimultán azt is figyelemmel kísérhetjük, hogyan éri el a francia konyha ugyanezt a hatást a diplomatafeleségként helyét kereső Julia életében.

Mivel nem vagyok nagy tévénéző, soha nem gondoltam volna, hogy épp egy film adja majd meg nekem a bátorságot a saját blogom elindításához.
Ez a film azonban amellett, hogy nagyon szerethető, meghozza az ember kedvét a főzőcskézéshez is. Az egyik fontos recept benne a boeuf bourguignon. Életem első boeuf bourguignon-ját néhány évvel ezelőtt éppen szilveszterkor ettem, ami azért érdekes, mert holnap, szilveszter este a BBC 2 pont vetíti ezt a filmet. Barátainknál ünnepeltünk azon az éven, és háziasszony barátnőm fenséges vacsorával kápráztatott el bennünket. Lelkendezésemre ideadta a receptet, és azóta a boeuf bourguignon nálunk is rendszeresen szerepel a menün. Azért szeretem, mert jó sokat lehet vele variálni, a rendelkezésre álló alapanyagoktól függően minden alkalommal kicsit más és más, de mindig fenségesen finom.

A filmet megnézve kedvem támadt utánajárni, hogy az igazi Julia Child, akinek a szakácskönyve az USA-ban máig nagy klasszikusnak számít, hogyan készítette a boeuf bourguignont. Én ugyanis már több különböző leírásban olvastam a receptet, de két teljesen egyforma nem volt köztük. Hála a Youtube-nak, meg is találtam a választ néhány perc alatt:

 

Hamar kiderült, hogy én nem egészen úgy készítem, mint Julia, pl. sütő helyett leginkább kuktában (így sokkal gyorsabb), és a húst is kisebb darabokra szoktam vágni. Ettől a videó azonban cseppet sem kevésbé lenyűgöző, a kukta pedig egyébként is csak a hetvenes évektől vált népszerűvé (bár utánanéztem: az első kuktát 1681-ben gyártották, nem is gondoltam volna).

 

Hm, megyek is főzni valami finomat. Ti mit esztek szilveszterkor?

Angyalkáim

Hát eljött végre a karácsony, a várva várt. Eljött, és hipp-hopp, tova is szállt. Nagyon szép két nap volt ez, biztosan azért repült el ilyen gyorsan.

 

Én az adventet nagyon szeretem, a várakozást, a készülődést, a legjobban az együtt barkácsolós, karácsonyfadísz- és ajándékkészítős, mézeskalács-sütős napokat. Aztán a végén, ünnep előtt pár nappal bepánikolok, rájövök, hogy megint mennyi minden nem fér bele az időmbe, amit még szerettem volna, hogy megint elkések a képeslapok postázásával, hogy megint nem pucoltam ablakot, hogy megint az utolsó pillanatban fogom kitalálni a menüt. Próbálkozom minden évben, hogy ne érjen utol ez a kétségbeesés az utolsó napokban, de úgy látszik, ez is egészen Panka - talán nagymama koromra majd megtanulok rendesen tervezni.
Visszatekintve, minden esetre, sok-sok szépet látok:
tortacsipke-angyalkákat - a két kisebbik nagy lelkesedéssel készítette őket a fára,

sok-sok illatos mézeskalácsot, ami az idén a kisebbik lányom keze munkája, nagyon finom lett, még most is eszegetjük a karácsonyfáról

 

legkisebb angyalkám meglepetéseit: ágyba hozott reggelit, terített asztalt, nagy gonddal írt levelet a messzi nagyikának, a rokonoknak készített pici ajándékait;
nagyfiam kedvességét, még a kamaszkoron inneni őszinte lelkesedését, titokban a lányoknak a fa alá csempészett ajándékait;
nagylányom könnyedségét, ahogyan harmadmagával mosolyogva Bachot játszik egy egész templomnyi közönségnek, komoly nagylányságát, ahogyan látva kétségbeesett, fáradt arcomat, kiteregeti helyettem a mosott ruhát, segít a bevásárlásban.

Az utolsó pillanatban még az a ruhácska is elkészült, amit a kisebbik lányomnak kötöttem. Nagyon szerette volna ebben ünnepelni a karácsonyt, úgyhogy az utolsó napokban jó nagyot hajráztam, hogy időben befejezzem. Egyszerű vonalú, de vidám ruhácska lett, vastag, szivárványszínű fonalból.

Aztán az ajándékok, a gyerekek öröme, a vidám együttlét a rokonokkal, hangulatos vacsorák, késő estébe nyúló beszélgetés egy pohár tokaji mellett.

Szép volt ez a karácsony. Őrzöm még a hangulatát, mint az itt maradt süteményillatot.

Karácsonyi üdvözlőlap-tartó

Ahogyan közeledik a karácsony, a lakás is lassacskán díszbe öltözik. Szaporodnak a karácsonyi üdvözlőlapok is, amelyeknek az elhelyezésére évekkel ezelőtt találtam egy nagyon praktikus és hangulatos módot. Az ötlet nem egészen a sajátom, de a kivitelezés igen. Illetve a gyerekek is segítettek persze.
Először is fogtam egy széles selyemszalagot, és akasztót varrtam rá.

Ezután kitettem az asztalra egy csomag facsipeszt, mindenféle mutatós papírt és fóliát, karácsonyi mintás formalyukasztókat, ollót, ragasztót, és odahívtam a gyerekeket, akik azonnal átvették az irányítást. Hamarosan az unalmas natúr csipeszek vidám képeslaprögzítőkké változtak.

Ezután a szalagot felakasztottam, és telecsipeszeltem üdvözlőlapokkal:

Horgolt hópihék

Hópihe-őrületben szenvedek mostanában. Kaptam a Mikulástól egy könyvet, amelyben száz horgolt hópehely leírása szerepel, egyszerűen leírhatatlanul fantasztikus. Neki is kezdtem, bár nem álltatom magam azzal, hogy még az idén elkészül mind a száz, egyelőre ötnél tartok, mert azért ugye más dolga is van az ember lányának így december vége felé, mint a hópihehorgolás. A gyerekeknek is tetszik a dolog, és már tudják, hogy este, miután ők lefeküdtek, anya szép komótosan lapozgatni kezdi a könyvet, gyönyörködik, olvadozik, aztán rábök az egyik képre, és kezébe veszi a horgolótűt. "Készíts hat láncszemből karikát...." Reggel aztán megcsodálhatják az elkészült művet.

A hópihe-horgolás nagyon kellemes tevékenység. Mivel mindössze 3-4 sorból áll az egész, hamar elkészül, és olyan jó látni, ahogy a kezeim között ölt formát a gyönyörűséges fonal-kristály. Ahhoz, hogy pl. a karácsonyfára felakasztható legyen, ki kell keményíteni; nohát számomra ez volt a dolog legizgalmasabb része, ilyet ugyanis eddig nem csináltam. Jó sokat járkáltam keményítő után, a negyedik boltban sikerült végül beszereznem. Biztos, ami biztos, lefényképeztem a hópelyheket keményítés előtt, ki tudja, hogy fognak kinézni utána...

Itt még jól látszik, hogy össze-vissza kunkorodnak a csücskeik. Olyan simogatnivalóan puhák voltak, hogy alig volt szívem őket beleáztatni a keményítőbe, de végül győzött a kíváncsiság: mindenképpen meg akartam tudni, milyenek lesznek kikeményítve, ha már egyszer azt írja a szakkönyv, hogy ezt kell tenni velük.
Így aztán papírból elkészítettem a sablont, amire majd felfeszítem őket száradni.

Könnyű dolgom volt, mivel mindegyik hópelyhem hatágú. Rajzoltam egy kört, aztán a körzővel (amelyet akkorára kinyitva hagytam, mint a kör sugara), elmetszegettem a kört, éppen hatszor, mire körbeértem. Meghúztam az átlókat, és hogy könnyebb legyen szép szimmetrikusra alakítani a vizes hópelyhet, bejelölgettem a centiket is rajta mértéknek. A lapot beletettem egy műanyag huzatba, hogy ne ázzon el, és aláraktam egy összehajtogatott törülközőt, hogy legyen mibe szúrni a gombostűket. Ezután a keményítőbe áztatott hópelyheket gombostűkkel sorban felrögzítettem a sablonra, és megvártam, míg megszáradnak.

Íme, az eredmény:

 

 

 

 



Fodros-bodros sálak

A tavalyi tél nagy felfedezése volt számomra a Katia márkájú "hálófonal" - fogalmam sincs, mi a rendes neve -, amiből nagyon gyorsan és egyszerűen igen mutatós, fodros-bodros sálakat lehet kötni.

Egy kreatív hobbi vásáron ismerkedtem meg vele, ahová nagylányommal látogattam el. Amolyan ajándék nap volt ez kettőnknek, együtt nézelődtünk, keresgéltünk, workshopoztunk egész nap. Az egyik fonalas standnál két kedves hölgy megmutatta, hogyan kell a hosszú, fura hálóból sálat kötni. Kiderült, hogy bár az eredmény úgy néz ki, mintha hetekig túlórázott volna vele az ember, a valóságban roppant egyszerű dolgozni ezzel a fonallal. Úgy fellelkesültünk, hogy azonnal haza is vittünk néhány gombolyagot, és hamarosan a család minden nőtagja ilyen fodros-vidám sállal a nyakában állta a zimankót.

Azóta ennek a fonalnak sok új változata is piacon van már, a viszonylag egyszerűtől a nagyon csipkésig, és nem csak sálat lehet belőle kötni, hanem kitűnően alkalmas ruhadarabok díszítésére is (bár ennek a módját még nem tanultam ki).
Karácsonyi ajándéknak is kitűnő egy ilyen sál, egyetlen gombolyag elég hozzá, és a siker garantált!

Az interneten több videó is fellelhető, amiből meg lehet tanulni a hálófonal kötését, szerintem ez egy nagyon jó:

Carols from scratch

A mai napom egészen karácsonyi hangulatban, ráadásul a zene jegyében telt. Ma volt a városunkban az idei Carols from Scratch nap.

A kóruséneklés régi nagy szerelmem, de a minden heti próba és fellépések sajnos az utóbbi években nem fértek bele az életembe. Évente egyszer viszont megajándékozom magam egy ilyen nappal, mint a mai. A helyi zeneiskolában hagyomány, hogy minden decemberben tartanak egy adventi kórusnapot, amire bárki benevezhet. Ma kb. 130-an gyűltünk össze ebben az alkalmi kórusban, hogy egy fél nap alatt megtanuljunk együtt 6-7 többszólamú karácsonyi dalt, amit aztán a nap végén egy igazi kis koncert keretében előadtunk a meghívott családtagoknak, barátoknak.

Ennek a napnak mindig különleges hangulata van. A zene varázslata önmagában is felemel, de az, hogy ilyen rövid idő alatt valami előadhatót igyekszünk megteremteni a semmiből (erre utal a program neve, Carols from Scratch), valami csodás együttműködést teremt vadidegen emberek között. Persze az előadás színvonala meg sem közelíti egy összeszokott kórusét, de mindenki nagyon igyekszik kitenni magáért. Igaz, hogy a szöveget esélyünk sincs ilyen rövid idő alatt megtanulni, a dirigensünk (minden évben ugyanaz) mégis végtelenül türelmes és szigorú egyben: nem tudom, hogyan, de még arra is jut ideje, hogy a dinamikát begyakoroljuk.

A nap fénye persze a közeli templomban adott koncert. Számomra pedig duplán az, mivel a koncerten meghívott vendégként az idén már második évben szerepelt a nagylányomék furulyakwartettje. A koncert alatt össze-összemosolyogtunk, miközben anyai szívem a büszkeségtől dagadozott. A karzaton pedig a család másik három tagja hallgatott bennünket. Jó kis családi zenedélután volt ez a mai!

The Snow Begins to Fall - ez volt ma az egyik dal, teljesen időszerűen (itt persze egy másik kórus előadásában hallható):

Hópelyhek papírból

Hóvihart igért mára a meteorológia. A hét elején még sűrű eső áztatta a várost, alig-alig tűnt hihetőnek, hogy nemsokára fehérbe burkolózik minden.
Hát csak vártuk a hóesést, és egy hosszú nap végén, amikor másra már nem volt energiám, mint hogy bámuljak ki a fejemből fáradtan, kikapcsolódásként elkezdtem hópelyheket készíteni kis fehér noteszlapokból, a klasszikus összehajtogatós, kisollóval kicsipkézős módszerrel.

Már a másodiknál éreztem, ahogy visszatér az energiám, és egyre vidámabban kísérletezgettem, hogy melyik hajtogatási móddal tudok még csipkésebb hópelyheket varázsolni. A legjobb pedig az egészben az volt, hogy minden hópehely más és más lett, még ha akartam, sem tudtam volna két egyformát készíteni. Másnap aztán vékony cérnára rögzítettem a pelyheket, és gyönyörködtem bennük.

 

Még szinte fel sem aggattam őket az ablak elé, máris megérkezett a hóesés.

 

Nagyon hangulatos, ahogy a radiátor felszálló melegétől kecsesen forgolódnak, libegnek az ablak előtt. Lefényképezni épp ezért elég nehéz volt, a képek nem is nagyon adják vissza, milyen vidám hangulatot varázsolnak a szobába. Ma délelőtt csak néztem, néztem, ahogyan az ablak előtt táncoltak, miközben az üveg másik oldalán sűrűn kavarogtak a valódi hópelyhek, fehérbe borítva fákat, utcát, háztetőket. Ennyi fehérség láttán egyszerűen muszáj volt a tejeskávém tetejét is fehérré varázsolnom egy nagy adag tejszínhabbal! Itt a tél, hát nem nagyszerű?

A mi adventi naptárunk

Ha az ember két kultúra metszetében nevelgeti a gyerekeit, akkor időnként bizony szüksége van egy kis találékonyságra. A holland-magyar családok esetében ez különösen igaz a november-decemberi ünnepkör idején.
Már írtam róla, hogy itt mennyi édesség és ajándék záporozik a gyerekekre ebben az időszakban. Amikor november közepétől egyfolytában a Mikulás töltögeti a kiscipőket, akkor vajon hogyan tudom ebbe belesimítani az adventi várakozást úgy, hogy az különleges legyen, ne csak még egy meglepi a többi között?
Sok-sok évvel ezelőtt merült föl bennem ez a kérdés először, amikor két pici gyerekemnek szerettem volna adventi naptárt készíteni. Mivel nem volt időm varrogatni, pepecselni, valami egyszerűre vágytam, ami mégsem csokiról meg ajándékról szól, hanem pusztán a csodavárásról, a napok számlálásáról. Így született meg a mi családi verziónk, amit azóta is minden évben nagy örömmel várnak a gyerekek.
Az ötlet roppant egyszerű, nem kell hozzá más, mint egy ív karton és karácsonyi matricák. A gyerekek által kiválasztott kartonból (általában arany és ezüst a kedvenc) kivágok egy karácsonyi figurát a "megrendelő" óhaja szerint (fenyőfát, csillagot, harangot, gyertyát, angyalkát stb.). Nem vagyok nagy rajztehetség, de itt az egyszerű vonalak pont megfelelnek. Egy A4-es lapra megrajzolva a szimmetrikus alak felét éppen jó sablont kapunk.
Az így kivágott naptárt kitesszük a nappaliban egy központi helyre, és a gyerekek minden nap felragaszthatnak rá egy karácsonyi matricát. Volt olyan év is, amikor fehér kartonból készült a naptár, és nem matricákat ragasztottunk rá, hanem beosztottuk 24 részre, és minden nap rajzoltunk vagy írtunk rá valamit, ami azt a napot különlegessé tette.
Természetesen minden gyerek saját naptárt kap, amit a maga kedve szerint díszíthet naponta. Engem minden évben újra és újra meghatott, hogy a gyerekek mennyire tudnak örülni annak a végtelenül egyszerű dolognak, hogy minden este felragaszthatnak egy újabb matricát az adventi naptárra. A vacsoránál megbeszélték, hogy ki fog aznap hópelyhet ragasztani, ki csillagot, és a különlegesen szép matricákat hogyan osztják majd el egymás között. Közben számolgattuk a napokat, és mire tele lettek a hóemberek, fenyőfák és angyalkák, éppen megérkezett a karácsony.

Vajon december melyik napján készült ez a régi fénykép? Az eredeti főszereplőt levágtam róla, de a háttérben felfedezhető a három adventi naptár a rajzok között.
Itt pedig az idei verzió, még díszítetlenül.

Multi-kulti találós kérdés

Spanyolországban lakik, gőzhajón utazik, fehér lovon közlekedik, több száz szerecsen munkást foglalkoztat, ki az?

A választ minden holland ovis tudja: a Mikulás.

Igen, mint minden évben, most is élőben közvetítette a tévé, ahogy ma délben megérkezett Hollandiába, hogy majd három héten keresztül járja az országot és osztogassa az ajándékokat, majd miután december 5-én az egész ország megünnepelte a születésnapját, szépen visszahajózzon Spanyolországba.
Furcsán hangzik mindez? Welcome to Holland.

Itt a Mikulás-időszak az év legizgalmasabb heteit jelenti a gyerekek számára, és december 5-e a legnagyobb családi ünnep. Nagyjából akkora a jelentősége, mint nálunk a Karácsonynak: országos hagyománya van, sok családban összegyűlik ilyenkor a rokonság, és mindenki sok-sok ajándékot kap. A kisgyerekek november közepe és december 5. között többször is kikészítik este a kiscipőjüket, és a Mikulásnak írt levelet, kívánságlistát, rajzot rejtenek bele, sőt gyakran egy répát is Amerigo, a Mikulás fehér lova számára, hogy reggel aztán édességet, pici ajándékot találjanak helyette. Azt persze minden gyerek tudja, hogy a Mikulás nem lehet egyszerre mindenhol, ezért segíti őt a rengeteg mókás szerecsen, akiket Fekete Pétereknek hívnak. Ebben az időszakban bárhol összefuthat velük az ember: utcán, boltban, buszon, iskolában, és amerre csak járnak, apró, kerek, barna, fűszeres ízű kekszet osztogatnak marokszámra, amelynek pepernoot a neve.

Mikulás bácsi természetesen ellátogat az óvodákba, iskolákba, sportegyesületekbe is, és akárcsak a mi Mikulásunk, nagy könyvét mindig magával viszi, amelyben pontosan föl van jegyezve, hogy melyik gyerek hogyan viselkedett egész évben.

Ajándékot kapni nagyon jó, de adni is legalább annyira. Ezért a nagyobb gyerekek, sőt a felnőttek is rengeteg munkával és fantáziával elkészített, saját fabrikálású meglepetést szoktak adni egymásnak. Ebbe rejtik az ajándékot, amelyet december 5-én adnak át, sokszor úgy, hogy az ajándékozó egy saját kis versikét is csatol a csomaghoz, amelyből a megajándékozott magára ismerhet. A meglepetés csomag is általában valami olyasmi, ami elárul valamit arról a személyről, akinek készült. Mi már készítettünk pl. focista srácoknak kartonból Ajax-mezt; nagy focipályát formázó dobozt játékosokkal, kapuval; hatalmas mobil telefont; de a gyerekek kaptak maguk is ajándékba másfél méter hosszú furulyát (a zenét tanuló), hatalmas könyvet (a könyvmoly), hörcsögtornatermet valósághű mini tornaeszközökkel (a hörcsögtulajdonos tornász).

Egyszóval kicsik és nagyok számára egyaránt izgalmas időszak következik. És mivel a XXI. században élünk, a tévé minden este külön Mikuláshíradóban számol be róla, hogy aznap éppen miféle galibát okoztak a kedves, de butácska Fekete Péterek szerte az országban.
Ma este sok-sok holland kisgyerek csillogó szemmel énekel majd a kiscsizmája mellett abban a reményben, hogy a Mikulás meghallja, és reggelre belecsempész valami meglepetést.

Margarétás mécsestartó

Amióta csak beköszöntöttek a hosszú, sötét esték, csendes motoszkálás hallatszott a lépcső alatti szekrényből minden este. Mintha valaki készülődne odabenn valamire. Napközben elcsendesült, de estefelé, ahogy villanyt gyújtottam, azonnal felélénkült. Jól van, jól, most dolgom van, majd valamikor nemsokára te is sorra kerülsz - mondogattam, de a motoszkálás, ficergés napról napra türelmetlenebbé vált.
Egy szombat reggel aztán már olyan hangosan visított a fülembe - no nem Harry Potter, hanem a horgolótűimet rejtő dobozka -, hogy nem volt más választásom: muszáj volt elővenni és letelepedni vele az ebédlőasztalhoz. Előtte azonban egy másik doboz, vagy inkább láda tartalmát borítottam az asztalra, és áhítattal pakolgattam a különböző színű fonalakat egymás mellé: vajon mi illik legjobban ehhez a sötétkékhez? Nagylányom készségesen sietett a segítségemre, így nem volt nehéz a választás, és egykettőre indulhatott a munka!

Hosszú téli estéken nagyon szeretem az ablakpárkányon, kisasztalon pislákoló mécsesek hangulatos fényét. Az évek során össze is gyűlt egy jó dobozra való mindenféle anyagú, színű és hangulatú mécsestartóm. Ezek nagy részét ajándékba kaptam, másokat magam vettem, párat a gyerekekkel együtt készítettünk. Most egy nagyon praktikus mécsestartó horgolásának láttam neki.

Az ötlet nagyikocka (granny squares) imádatomnak köszönhető, és annak a mintakönyvnek, amelyből már jópár kézimunka-ötletet merítettem. Elővettem egy poharat a konyhaszekrényből és megmértem a magasságát. Horgoltam két margarétás kockát - véletlenül pont megfelelő méretűek lettek, de ha túl kicsik lettek volna, akkor addig horgoltam volna őket körbe-körbe, amíg eléggé meg nem nőnek. Ezután horgoltam közéjük néhány pálcasort, hogy körbeérjék a poharat, és összehorgoltam a két darabot. Egy legyezős sor a tetejére, és el is készült a kis helyigényű, pohárból mécsestartót varázsoló margarétás huzat.

 

 Ha újra beköszönt a tavasz, akkor a pohár visszavándorol a konyhaszekrénybe, a huzat pedig szerényen beköltözik a többi mécsestartó közé a dobozba.

 Addig viszont minden este virágos jókedvem lesz, ha ránézek.

Mennyei sült zeller

Azt hiszem, általános igazság, hogy a szükség kreatívvá teszi az embert. Nos, a szükség ez esetben egy csúnya gyulladás okozta szájzár formájában jelentkezett.
Ha az ember majdnem két hétig csak másfél centire bírja kinyitni a száját, akkor bizony a legtöbb élelmiszer túl nagy falatnak bizonyul. Kezemben egy fél zellergumóval épp ezen töprengtem, meg azon, hogy mindezek fényében mit is főzzek vacsorára, amikor ragyogó ötletem támadt.
Ekkor persze még nem tudtam, hogy blogbejegyzésbe vagy szemeteskosárba való lesz-e az eredmény, mégis azonnal nekiláttam a megvalósításnak.
A zellert 1-1,5 cm vastag darabokra vágtam - legalább gond nélkül bele tudjak harapni, ha már ez a méretem. Egy teflontepsit vékonyan átkentem étolajjal, és belerakosgattam a zelletszeleteket. Megszórtam egy kis bazsalikommal, lehelletnyi sóval, és - most jön a lényeg - mindegyiket beborítottam egy ugyanakkora, vékony szelet holland kecskesajttal ("jong belegen geitenkaas" - Magyarországon ilyen sajtot még nem láttam, azt hiszem, ott gomolyát használnék helyette). Arra vigyáztam, hogy a sajtszeletek ne lógjanak le a zellerről, nehogy sülés közben "lekonyulva" megégjenek. Ezután nem volt más dolgom, mint a tepsit egy elegáns mozdulattal betolni a forró sütőbe, majd 25 perc múlva nekilátni az ínycsiklandozóan puha és illatos zellerszeleteknek. A kecskesajt lágysága a zeller karakteres ízével vegyülve minden zöldségimádót garantáltan a mennyországba röpít. Azt hiszem, ebédre friss, magos barna kenyérrel önmagában is tökéletes, de mi vacsorára ettük vajban sült citromos tengeri halfilével, kukoricás rizzsel, hollandi szósszal.

Így néztek ki a zellerszeletek sütés előtt. Készen sajnos nem jutott eszembe lefényképezni őket és mire észbe kaptam, elfogyott mind.

 

 

 

Majdnem híres

Ismertem egyszer egy jónevű ügyvéd házaspárt. Sokat dolgoztak, ugyanakkor élvezték az életet és intenzíven szerették a szépet. Nappalijukat több más műtárgy mellett egy különleges absztrakt festmény díszítette, amelyre nagyon büszkék voltak.
Amikor szert tettek rá, vacsorát rendeztek barátaik számára, akik jószerint mind a szellemi és gazdasági elithez tartoztak. Büszkén mutatták be a társaságnak a festményt, amely központi helyet kapott a nappali falán. A vendégek el voltak ragadtatva. Bár legtöbben még sohasem hallották a fiatal művész nevét, azt mindannyian elismerték, hogy nagyon tehetséges. Lelkesen méltatták a színek összhangját, az eredeti ecsetkezelést és a festmény rendkívüli hangulatát.
A házaspár láthatóan virult a büszkeségtől. A háziasszony a tőle megszokott elbűvölő mosollyal nyugtázta barátai műértő megjegyzéseit vacsora közben. A lazac fölött össze-összemosolygott férjével, aki a tőle megszokott lezser magabiztossággal zsebelte be az ismerősök irigykedő pillantásait.
Hangos kacagásban azonban csak akkor törtek ki mind a ketten, amikor az utolsó vendég is elhagyta a házat. A különleges festményt ugyanis egy héttel korábban két óvodás korú gyermekük alkotta.

Valami hasonló történt egyszer velem is, habár én nem készültem senkit megtréfálni. Kötöttem a kislányomnak egy pulcsit, a fonalat és a mintákat ő maga választotta hozzá. Puha türkizkék pulóver lett belőle, nagyon bohóka, "borzos" betéttel az elején.

Miután elkészült a mű, addig-addig nézegettem a maradék fonalat, míg egyszer csak azon kaptam magam, hogy már el is fogyott: stóla lett belőle. Végtelenül egyszerűen, lustakötéssel addig kötöttem többé-kevésbé véletlenszerűen váltogatva a színeket, míg egy nagy, puha téglalappá nem változott, amolyan "bújj-belém-elrejtelek-megmelegítelek" kendő lett belőle. Mivel az ilyeneket nagyon szeretem, örültem neki és egyből hordani is kezdtem. Igaz, borzos csíkjaival kicsit feltűnő jelenség, feltűnni pedig nem nagyon szeretek, de ennek a stólának még ezt is elnézem.

Egy napon aztán egy nagyon kedves ismerősöm sokatmondóan kérdezte, hogy ugye ebben és ebben a jónevű áruházban vettem a kendőt? Ő is látta ugyanis, és majdnem meg is vette, csak végül túl drágának találta. Nos, én nem voltam olyan rutinos, mint ügyvéd ismerőseim, kissé amatőr módon bevallottam, hogy magam kötöttem a stólát, méghozzá maradékokból. Igaz, mást nehezen is mondhattam volna, mikor ott virított mellettem a lányom türkizkék, borzos elejű pulcsijában...

Márton napja

"November 11. az a nap,
mikor a lámpáson, mikor a lámpásom,
november 11. az a nap,
mikor a lámpásom világíthat."

Ma van Szent Márton napja, a gyerekek körében az év egyik legnagyszerűbb napja. Alig várják, hogy besötétedjen, és saját készítésű lámpásaikkal útnak indulhassanak.
Kisebb nagyobb csoportokban énekelve járják az utcákat és minden házba bekopognak, hogy bezsebelhessék a dicséreteket a szép lampionért és a jutalmat az éneklésért. Mire hazaérnek rekedten, fáradtan de boldogan, a táskájuk tele csokival, cukorkával, mandarinnal.

Mi már fél lábbal kezdünk kinőni a Márton járásból, a kamaszodó legnagyobbik már inkább itthon marad cukrot osztogatni a becsengető gyerekeknek. A középső szerencséje, hogy van egy kistesója, akit kísérni kell, így ő az idén (valószínűleg utoljára) még bezsebelheti a finomságokat. A legkisebb már napok óta be van sózva, a wc-ben már többször kipróbálta, hogyan világít a sötétben ősz ihlette lampionja, és lelkesen gyakorolja a dalokat. Az idén már csak ő készített lámpást az iskolában, a tanító néni egy végtelenül egyszerű, de remek ötlettel állt elő az idén:
A3-as papírra rajzoltak a gyerekek egy őszi képet. Ezután a papírlapot a tanító néni átkente étolajjal, amitől áttetsző, ugyanakkor strapabíró lett a papír (ami szeles, esős időben nagy előny!). Ezután már csak henger alakúra kellett tűzni, drótot erősíteni a tetejére akasztónak, és voila, kész is a lámpás. A mellette látható "torzonborz kalapevő" pedig itthoni termés, egy maradék fekete kartondarab ihlette a művészt.

Egyébként mindig meglep, hogy milyen találékonyak a tanító nénik, az évek során szebbnél szebb lámpásokat készítettek a gyerekek. A hangulat kedvéért íme egy kis ízelítő a korábbi évek lámpásaiból (legtöbbjük az iskolában készült, de van közöttük olyan is, amit a gyerekek itthon terveztek):