Óda egy csipkekendőhöz

Ha költő lennék, most verset írnék. Egy kendőről szólna. De nem a fonal lágy eséséről írnék, nem is a csipkeminta finom levélkéiről, még csak nem is kandallótüzet idéző színeiről.
Arról az érzésől írnék inkább, ami az ujjaim hegyétől a szívem legmélyéig eltölt, amikor a kezembe veszem a megkezdett munkát, hogy néma áhítattal kössem egymás után a szemeket. Csak egy sort, amíg felfő a teavíz. Csak kettőt, míg a kávét megiszom. Csak néhány szemet, na, csak hadd vegyem a kezembe kicsit. Utána, isten bizony, folytatom a dolgozatjavítást. Még ki is porszívózok, csak hadd fejezzem be ezt a levélmintát.
Függőséget okoz ez a kendő, mint az ópium. Csendesen fekszik a kanapé sarkában, és mégis egész nap, mintha egyfolytában beszélne hozzám. Hívogat, vonz, mint őzikét a friss rügyek. És ha végre a kezembe vehetem, hatalmas béke tölt el. Elmerülök az apró szemek óceánjában, és szívverésem ritmusára tempózok: sima... sima... ráhajtás... összeköt... Köddé válik körülöttem a világ, de ki bánja! Csak ketten létezünk most: a kendő meg én.

Nem vagyok költő, a verset majd valaki más írja meg helyettem. Én inkább kötögetek addig is.

Virtual Choir

Egy nagyszerű projektre bukkantam ma a neten. Egy karmesternek néhány éve eszébe jutott, hogy miért is kell a kóruséneklést helyszínhez és személyes jelenléthez kötni, amikor a technika ma már olyan sok mindent lehetővé tesz. Így született meg a Virtual Choir azaz virtuális kórus.

Komponált egy darabot, amelyet az interneten kereszül minden érdeklődő számára elérhetővé tett. A résztvevők otthon begyakorolták és fölvették a saját szólamukat. Persze nem csak úgy összevissza dalolgatva, a karmester feltöltötte az internetre azt a videót is, amelyben a darabot dirigálja, így az énekesek a megfelelő ütemben és hangsúlyozással énekelhették videóra a saját szólamukat. Ezekből az egyenként beküldött felvételekből lett a kórus. A dirigens és technikusai szépen megtisztogatták a felvételeket a háttérzajoktól aztán összerakták őket, és láss csodát: a végeredmény tényleg úgy hangzik, mint egy "élő" kórus.

Egyszerűen zseniális ötlet, de a kivitelezés sem gyerekjáték. A zeneszerző-karmester nevét érdemes megjegyezni: Eric Whitacre. Az első Virtual Choir projectet több is követte, itt megnézhető a második és harmadik kórusmű előadása is, amelyben már több, mint 3000 énekes vett részt a világ minden tájáról.

Az eddigi legnagyobb bravúrt mégis 2013. március 22-én "követte el": a TED konferencia záróakkordjaként élőben dirigált egy eddig soha nem látott kórust. A színpadon álló valóságos énekkarba bekapcsolódva énekelt Skype-on keresztül 32 országból 34 énekes. Ez azért rendkívüli, mert a hang a legjobb internetkapcsolat mellett is kb. 1 másodperc csúszással érkezik, ami a zenében Whitacre szavaival élve "egy örökkévalóság", ekkora csúszás tönkretenne minden normális előadást. Az itt előadott művet viszont Whitacre kifejezetten erre az alkalomra komponálta, beledolgozva ezt az adott tényezőt is. Az interneten megtalálható az egész felvétel, de számomra az előadásnál talán még érdekesebb az, hogy Eric és csapata hogyan kivitelezte mindezt. Fantasztikusan felemelő élmény lehetett minden résztvevőnek.

A jó hír pedig, hogy nem ez volt az utolsó virtuális kóruselőadás, a kulisszák mögött már javában folyik a VC4 előkészítése. Magyar résztvevő eddig nagyon kevés volt, úgyhogy hajrá, aki kedvet kapott a kóruséneklésnek ehhez az innovatív fajtájához, az még bekapcsolódhat.

Semmit sem változtam?

Kérdésem van: ha egy majdnem harminc éve nem látott gyerekkori ismerős azt mondja az embernek, hogy "semmit sem változtál", akkor annak így negyvenen túl örülni kell?

Így jártam ma ugyanis. Az egyik közösségi oldalon futottam össze egy régi osztálytárssal, és így üdvözölt. Először nem fogtam gyanút. Csak egy fél nap múlva ütött belém a felismerés, hogy hiszen kiskamaszként találkoztunk utoljára. Hogyhogy semmit sem változtam?! Anyám! Már akkor is ilyen lestrapált voltam? Mert azt azért még leghiúbb álmomban sem hiszem el, hogy három gyerek és majdnem három évtized ne hagyott volna nyomot rajtam. Szóval, akkor most mi van? Akkor néztem ki koravénnek, vagy most látszom gyerekesnek?

Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy ilyesmit gyakran mond az ember örömében, amiért egyáltalán felismerte a másik fényképében azt az egykori illetőt? Na jó, maradjunk ebben. Aztán, ha jól belegondolok, találok azért még egy-két enyhítő körülményt. Például, bő évtizednyi rövid haj után most újra olyan hosszú a frizurám, mint gyerekkoromban. Így már értem. Hiszen az internetes profilképeken más nem is nagyon látszik: rövid vagy hosszú haj, fontosabb kontúrok. A belső tartalomról nem is beszélve. Mert ezen is elgondolkodtam, bár nem erről szólt a gáláns üzenet: ahhoz a tizenéves kislányhoz képest vajon lélekben mennyit változtam? No, de ezt inkább egy pohár tokaji mellett személyesen mesélem el.

Fonalkavalkád

Lélekben hetek óta készültem már rá, mint kisgyerek a karácsonyra: nézegettem a honlapját, hangoltam magam a rengeteg gyönyörűségre, amit majd látni és tapintani fogok, latolgattam, hogy benevezzek-e workshopra is vagy csak nézelődjek szabadon... Aztán eljött a várva várt nap, a Kötők és Horgolók Napja. Egy hatalmas csarnok telis-tele fonalas standokkal, szebbnél szebb kötött és horgolt holmikkal, kézimunkázós könyvekkel és folyóiratokkal, mindenféle egyéb kellékekkel, és persze kézimunkázó nők tömegével. Itt-ott láttam persze férfiakat is, ők leginkább a fonallal telepakolt szatyrokat cipelték oldalbordájuk után. Kivéve azokat, akik a standok másik oldalán álltak, mert ilyenek is voltak: hozzáértő kereskedők, akik habozás nélkül magyarázták az érdeklődő hölgyeknek, hogy egy-egy adott fonal hogyan viselkedik a mosásban.

A csarnokba lépve szinte beleszédültem a színes gombolyagok és gyapjúmotringok kavalkádjába. Hamar felmértem a terepet, belőttem egy praktikusnak látszó útvonalat, és elindultam, hogy átadva magam az élvezetnek, szépen végigböngésszem a kínálatot.

 

Az első zsákmányom ez a körmöcske volt a kisebbik lányomnak:

Hazaérve rögtön birtokba is vette, percek alatt ráérzett a mozdulatokra és a "fonalból valamit varázslás" örömére, és azóta hurcolja magával mindenhová. Aznap este még az ágyba is magával vitte, hogy elalvás előtt körmöcskézzen egy kicsit, így aludt el:

No, de visszatérve a fonalvásárba, nem ez volt persze az egyetlen beszerzésem. A körmöcskét követte sok szép fonal, íme a "szüret" eredménye:

Köztük első igazi selyem fonalam (a sötétzöld), amelyből majd hűvös-puha csipkekendő készül, és egy másik szintén nagyon-nagyon puha és vékony gyönyörűség, a bordó merinó-selyem. Ez a kettő nagy kihívás lesz, de a többieknek is megvan már a maguk helye a szívemben, és alakulgatnak a tervek is a fejemben. A sokféle színű vidám-bohó horgolópamut alapvető elemei a kelléktárnak, ezekkel a tavaszias színekkel bármit meg lehet bolondítani. A hosszú színátmenetes Katia Jaipurból valami vékony finomság lesz majd, a világoskék Phildar Tendresse meglepetésként került az utamba, az is meglepetés még, hogy mivé fog alakulni, a gyönygyszerű fehér Katia Kolibri egyszerűen könyörgött, hogy hozzam haza, csakúgy, mint a lilás-bordós argentín buklé-gyönyörűség, amelyből az utolsó két motringot vettem meg, úgyhogy sakkozhatok majd, hogy mire lesz elég, mert nem lehet már belőle utánpótlást szerezni. 

Szóval most örvendezek és tervezgetek. De azért jó, hogy nincs minden héten kötős-horgolós nap, egészen biztosan csődbe menne a család...