Kék gyönyörűség, avagy egy fonalbolt végnapjai

Mindig kedves és kedélyes volt az öregúr a rövidáruboltban. Akár varrócérnát, akár körkötőtűt, akár selyemszalagot venni tértem be ide, mindig megtaláltam, amire szükségem volt, és az áru mellé egy dörmögős mosoly is járt rendszerint.
Az évek során sokszor vásároltam ebben a kis üzletben, amely a házunktól mindössze néhány perc sétára volt a kis bevásárlóközpontban, a török zöldséges és a péküzlet között. Ez a boltocska már legalább két évtizede hozzátartozott az utcaképhez. Magamban csodálkoztam néha, hogyhogy nem megy csődbe, vásárlót alig-alig láttam benne. Abból a pár spulni cérnából, néhány gombolyag fonalból biztosan nem tud megélni a kedves, idősödő házaspár, amit én vásárolok. Igaz, ruhát is lehetett kapni náluk, de szinte kizárólag nyugdíjas hölgyek ízlését célzó konfekció lógott az akasztókon. Néha elábrándoztam, ha a raktárnak használt galériát kipakolnák, milyen jó kis kézimunkaklubot lehetne ott berendezni, biztosan megemelné a forgalmat... Ha kicsit bátrabb lettem volna, talán meg is említem nekik az ötletet.
Aztán tavaly nyár elején egy napon tábla jelent meg a boltocska kirakatában: VÉGKIÁRUSÍTÁS.
A tulajdonos házaspár úgy döntött, ideje nyugdíjba vonulni, és élvezni az életet, amíg megvan hozzá az egészségük. Sajnos nem volt, aki a boltot átvegye, így nem maradt más választásuk, mint felszámolni az egészet úgy, ahogy volt.

Bizony, fájt a szívem, hogy ez a jó kis bolt eltűnik, mint előtte néhány évvel a gyöngyös üzlet, meg egy másik kreatív hobbibolt is a városban. A meglepetés mégis az volt számomra, hogy a kiárusítás napjaiban mekkora lett a nyüzsgés a boltocskában. És bizony nem a leárazáskor jó vételre vadászó alkalmi vevők töltötték meg, hanem csupa-csupa törzsvevő, akik ezek szerint jóval többen voltak, mint gondoltam. Ezt az elcsippentett beszélgetésekből tudom, és akár vásároltak valamit utoljára, akár nem, mindenki betért elbúcsúzni a tulajdonosoktól, volt, aki még ajándékot is vitt nekik. Az öregúr megszokott mackós jókedélyével mosolygott mindenkire, csak időnként suhant át egy-egy halvány felhő a tekintetén. A felesége pedig még utoljára segített az ízléses öltözködést kedvelő hölgyeknek a próbafülkében, és közben ötvenedszerre is angyali türelemmel válaszolta meg a kérdést, hogy mihez fognak kezdeni ezután.

Bennem persze önző módon az a kérdés is felmerült, hogy ÉN mihez fogok kezdeni, ha hirtelen szükségem támad egy bizonyos színű és méretű zippzárra, vagy egy meghatározott vastagságú horgolótűre. Hajaj! Így aztán, gondolom értitek, nem volt más választásom, mint jól bevásárolni még utoljára a féláron kínált, kiváló minőségű német kötő- és horgolóeszközökből. És persze magammal vittem a lányokat is, hadd válogassanak a hajba való selyemszalagok és a szép fonalak között. Akkora szatyor fonallal jöttünk haza, hogy a fiúk csak néztek nagyokat.

Az ilyen alkalmi fonalvásárlásban az a nehéz, hogy az ember még nem tudja pontosan, mire fogja felhasználni, vagyis pontosan hány gombolyagra lesz szüksége. És ez esetben ugyebár biztosan tudtam, hogy nem lesz lehetőségem később venni még egy gombolyaggal, ha kevésnek bizonyul a készlet. Három konkrét terv mindenesetre azonnal megfogalmazódott bennem a fonalak láttám: egy pulcsi saját magamnak a gyönyörű, kék-cirkás fonalból, egy ruhácska a kisebbik lánykámnak ugyanennek a fonalnak a szivárványszínű változatából, és egy pamutból horgolt tavaszi modell.

A kék pulcsihoz azonnal hozzá is kezdtem, lassan egy éve ennek. Áprilisban viszont közbejött egy utazás, és félretettem a félig kész munkát. Aztán jött a nyár, nem volt kedvem téli pulcsit kötni, aztán az ősz, és én csak kacsintgattam a félretett kék halomra, és halogattam a befejezést. Közben elkészült karácsonyra a kislányom kötött ruhája, meg egy csomó minden más is. Pár hete elővettem újra a kék pulóvert, és megpróbáltam eligazodni a munka közben lefirkantott kriksz-krakszaim között. A pulcsi ugyanis saját tervezés, de ez nálam általában úgy megy, hogy kötés közben találom ki a szabásmintát, és ha kell, többször is lebontok és újrakötök egy-egy részt. Nohát, majdnem elkészült már a mű, egyetlen akadály volt még hátra.

Itt tartottam, már csak a nyakát kellett befejezni, de nem tudtam, milyen formát válasszak. Legyen csak egy vékony szegély, nagy ívben kihajló gallér vagy meleg garbónyak? Töprengtem, tanácsot kértem kötős "kollégáktól", próbálkoztam. Született egy ilyen verzió:

amely szép volt ugyan, de fázott benne a nyakam. Kipróbáltam egy magasaban álló gallért is:

Ez bizonyult a tökéletes megoldásnak. Íme a kész mű:

Nagyon örülök ennek a pulcsinak, azonnal beleköltöztem. A végkiárusítás nélkül valószínűleg nem vettem volna meg ezt a fonalat, úgyhogy mégis köszönettel tartozom a tulajdonosoknak, amiért nyugdíjba vonultak. Remélem, ők is legalább olyan jól érzik magukat most, mint én a kék pulóveremben.

Sapi

Amióta az eszemet tudom, hadilábon álltam a sapkákkal. Nincs is sapkám legalább tizenöt éve, illetve eddig nem volt. Nem találtam a tökéletes darabot: amitől nem lapul le idétlenül a hajam, nem lesz sztatikusan szálldosó - arcomhoz ragadó, mégis melegíti a fülem, jól áll és még tetszik is.
Ezt a sapkanélküliséget eddig úgy éltem túl, hogy kizárólag kapucnis kabátot hordok. Ebből sem könnyű ám megtalálni a megfelelő darabot, mivel minden egyéb kabátértékelő szemponton túl a kapucni paraméterei számomra meghatározóan fontosak. Csakis olyan kabát jöhet szóba, aminek a kapucniját nem röpíti le a szél biciklizés közben, ugyanakkor kilátok belőle oldalra is, a hátrafordulásról már nem is beszélve. Vagyis biztonságosan lehet benne közlekedni ebben a szeles, bicajozós országban anélkül, hogy megfázna a fülem. Mostanra már olyan rutinom van a kabátok effajta osztályozásában, hogy bármelyik áruház szűk, meleg próbafülkéjében meg tudom állapítani, hogyan fog viselkedni az adott kapucni esőben-szélben kerékpározás közben.

Mindennek ellenére hidegebb napokon jól jön azért néha egy sapka, a kapucni alá mégiscsak befúj a jeges szél. Egy internetes kézimunkaközösség kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek: hiszen köthetek én magamnak sapkát, akár tizenötöt is, ha ahhoz van kedvem. A gyerekeknek kötöttem régebben nem is egyet, de az még sose juott eszembe, hogy magamnak is keressek valami szép modellt. Említett sapkaiszonyom miatt sem mertem belevágni, azt hiszem. Amióta viszont felfedeztem, hogy az interneten mekkora kötős-horgolós élet zajlik, egyre-másra suhantak el az orrom előtt a szebbnél szebb sapkák képei, és egy-egy jól sikerült darab láttám sikoltozni kezdett bennem a vágy: nekem is, nekem is!

Így aztán egy unalmas, szürke délután nekiültem sapkaleírásokat keresgélni az interneten. Találtam is jó sokat, egyik szebb volt, mint a másik. Épp volt itthon egy gombolyag pihe-puha világosszürke baby acril fonalam, amit az isten is éppen sapkának teremtett. Már csak egy akadályt kellett leküzdenem: eddig sosem kötöttem még angol nyelvű leírásból, így fogalmam sem volt, mit jelentenek a rövidítések. Aki maga is kézimunkázik, az tudja, hogy a mintaleírások úgy néznek ki, mint valami kódolt kémüzenet. Két nyelven már folyékonyan olvasom ezt a nyelvet, de az angol kötőzsargonnal idáig nem volt dolgom. Illusztrációnak álljon itt a minta első sora: "k1, yo, sl 1 pwise, k2tog, psso, yo". Szóval ilyenekből állt az egész. Rajzos séma nem volt hozzá, ami pedig sokat könnyített volna a dolgomon. Szerencsére azonban előttem már sokan megjárták ezt az utat, és valaki közülük készített egy angol-magyar kötőszótárat, amelynek segítségével el tudtam indulni. Bár először még így is hülyeségeket kötöttem, mivel a leírást nem teljesen jól értelmeztem, de másodszori nekifutásra nagyon hamar elkészült a Snowdrop Beret névre hallgató gyönyörűség:

 

 

A sapka eredetije itt található, ingyen letölthető (angol nyelvű) leírással. A snowdrop (hóvirág) minta közelről:

És lerajzolva:
 

o	/l\	o	-	o	/l\	o	-	7.
-	-	-	o	/	-	\	o	5.
o	/l\	o	-	-	-	-	-	3.
o	/l\	o	-	-	-	-	-	1.

Jelmagyarázat:
-    sima
o   ráhajtás
/    jobbra dőlő fogyasztás
\    balra dőlő fogyasztás
/l\ 1 szemet fordítottan leemel, 2 szemet simán összeköt, a leemelt szemet az összekötöttön áthúz.
Mivel körben a színén kötjük a mintát, minden páros sor sima.

Piros hajdísz

Nemrégiben nálunk játszott kisebbik lányom egyik barátnője. Teljesen el volt ájulva a horgolt meg kötött cuccainktól a kis hölgyemény, de főleg attól, hogy mi minden készül nálunk saját kezűleg. Sál, mellény, ruhácska, hát még mikor beszabadult a nagytesó szobájába, és meglátta a nagyobbik lányom keze alatt készült horgolt macit és egyebeket. Egész délután fűzte a fejünket, hogy ugyan csináljunk már neki is valamit. Bármit!!! De ha lehet, ruha legyen. Vagy pulcsi. Édes volt a lelkesedését látni, viszont a jelek szerint tényleg soha életében nem látott még senkit kézimunkázni ez a kislány. Valahogy úgy képzelhette, hogy megkötni egy ruhadarabot nem kerül sokkal több fáradságba, mint elmenni érte a boltba.
Pár napja aztán a kisebbik lányom egy rózsaszín borítékot lengetve jött haza: meghívó az említett barátnő szülinapi zsúrjára. Ennél jobb alkalom nem is kellett, hogy meglepjük őt egy saját készítésű ajándékkal. Valami olyasmit kerestem, ami hamar elkészül, és kisiskolás lányoknál tuti siker. Így kötöttem ki a franciacsattra varrt virágnál. A fotó kedvéért ugyan az én lányom hajába tettük, de az ünnepeltnek fekete a haja, így a piros rózsa neki még jobban illik:

 

Ma kapta meg az ajándékot, a hírek szerint örült neki. :)

Sütőtökös batyu

Ha tél, akkor sütőtök. Remélem, vannak köztetek néhányan, akik egyetértenek velem ebben, mert itthon sajnos egyedül vagyok a sütőtökimádatommal. A legkisebbnek a sütőtök az Mazsola és Tádé lakása, s mint ilyen, ugye egyértelműen nem táplálék; a középsőnek egyszerű eleganciával fujj!; a legnagyobb pár falatot örömmel elfogyaszt, de annyi elég is; a férfiember szerint a sütőtök egy olyan tárgy, amit vidékies ízlésű háziasszonyok ősszel a ház előtti kispadra helyeznek kerti dísz gyanánt.
Én mindezek ellenére kitartok: ha tél, akkor sütőtök! Kisebb-nagyobb gyakorisággal, de rendületlenül próbálkozom, hátha sikerül megtalálnom a tuti receptet, ami nem csak nekem ízlik a családban.

Nos, tél elején találtam is egyet itt, egy fantasztikusan finom csokis-sütőtökös tortát, ami után még a középső (sütőtök - fujj!) is megnyalta mind a tíz ujját. Ennek ellenére most mégsem erről a finomságról fogok írni, hanem egy saját receptet szeretnék megosztani veletek. Illetve saját... na jó, mondjuk félig az.

Van Stahl Juditnak egy isteni kakukkfüves-fokhagymás sütőtöklevese. Számomra ez a létező legtélibb téli leves: narancssárga is, laktató is, izgalmas ízbomba is. Évente egyszer szoktam csak megfőzni, mert eléggé munkás, és hát, ugye az egész fazékkal egymagam kell, hogy megbirkózzak.
Ez a recept úgy kezdődik, hogy az ember kis kockákra darabolja sütőtököt, és jó pár gerezd fokhagyma társaságában illatosra puhítja a sütőben. Ez kb. fél órát vesz igénybe, utána pépesíteni kell a tököt a fokhagymával, és aztán még jó sok mindent elkövetni vele, mire az említett isteni leves lesz belőle. Nos, nekünk most az első félóra a lényeg. Lássuk részletesen:

Kb. 1 kiló sütőtök szükséges, én flaskatököt szoktam venni, az általában pont megfelelő méretű. Meghámozom, kikanalazom a közepéből a magos részt (ezt Maci, a hörcsög kapja, mindig nagyon örül neki), aztán 2-3 centis kockákra vágom a tök húsát. Egy nagy sütőlapra pakolom, közé dobok egy fej fokhagymát gerezdekre szedve de nem meghámozva, ici-picit sózom, kis chilipehellyel ízesítem, és összekeverem néhány evőkanál olajjal.

Szépen elosztom az egészet, hogy egy rétegben legyen a tök, és kb. fél óra alatt megsütöm. Eddig leves és Stah Judit, innentől batyu és egészen Panka.

Amikor ugyanis kiveszem az illatozó, puha narancssárga kockákat a sütőből, akkor rendszerint felteszem magamnak a kérdést, hogy tulajdonképpen miért is akarok én levest főzni, amikor a tök ennél tökéletesebb már úgysem lehet: puha, illatos, pikáns, nyammmm! És hát ilyenkor bizony nem is bírom megállni, hogy be ne habzsoljak néhány darabot. Aztán sajnálkozva ugyan, de mégis folytatom a levesfőzést, de tényleg csak azért, mert tapasztalatoból tudom, hogy az is nagyon fog majd ízleni. Mikor azonban legutóbb itt jártam a leves készítésében, támadt egy ötletem, amit mindenképpen ki akartam próbálni. Nos, tegnap jött el ennek a napja.

Tehát ott jártunk, hogy puhára sültek a tökdarabkák meg a fokhagyma. Akkor a fokhagymagerezdeket kinyomkodom a héjukból, és a sütőtökkel meg egy kiskanál kakukkfűvel együtt pépesítem őket. Közben már elővettem a mélyhűtőből egy csomag méretre vágott levelestésztát, és kipakoltam a lapocskákat egymás mellé, hogy 10 perc alatt felengedjenek. A sütőtökös pépből mindegyik tésztalap közepére halmozok egy evőkanállal,

 

majd a tészta szélét körben bevizezem az ujjammal, és összefogva a négy csücsköt kis batyut készítek belőle. A tetejét be lehet kenni tojással, hogy szép fényes legyen (én ezt elfelejtettem, így is tökéletes volt). Esetleg lehet még a pép közé keverni egy kis tökmagot, én a batyuk tetejét díszítettem csak vele.

220 °C-on nagyjából 20 perc alatt megsül. Langyosan a legfinomabb, és képzeljétek, nem csak nekem ízlett!

Poháralátétek ajándékba

A hétvégén készült ez a horgolt szett a sógornőm szülinapjára:

A mintát egy holland nyelvű blogon találtam és azonnal megtetszett. Az eredeti forrását sajnos nem ismerem, csak annyit tudok, hogy a blog írója angolból fordította. Próbáltam visszakeresni az adott oldalt, de nem találom sehol. Így jár az ember, mikor mindenféle jó blogokat olvas, aztán onnan továbbkattint újabb érdekes oldalakra. A minta kitalálójától ezúton is elnézést kérek, amiért nem tudom a nevét feltüntetni. A holland hölgy, ha jól emlékszem, maga is publikál horgolásról, így azt feltételezem, hogy tisztában van a szerzői jogok kérdésével. Ha ő úgy gondolta, a minta szabadon terjeszthető, talán nem nagy baj, ha én meg lefordítom magyarra.

Ezen kívül, ha jól megnézed a fenti fotót, választ kapsz arra a kérdésre, hogy mivel töltöttem a tegnap délelőttömet. Pontosan. Kitanultam a módját, hogyan tudok gyorsan és egyszerűen vízjegyet varázsolni a képeimre. Egyre jobban belejövök ebbe a blogolósdiba.

A horgolt alátétek leírása: (ahol pálcát írok, egyráhajtásos pálcát kell érteni)
6 láncszemből karikát készítünk
1. sor: 3 láncszem, 23 egyráhajtásos pálca a karikába öltve. a végén hozzáölteni a kezdő 3 láncszem tetejéhez.
2. sor: 5 láncszem, 1 egyráhajtásos pálca ugyanoda öltve ahol a láncszemek kezdődnek, 1 láncszem, *2 szemet kihagyunk, a 3. szembe öltjük a következőket: 1 pálca, 2 láncszem, 1 pálca, 1 láncszem*. A *-* részt 7x ismételjük. Zárjuk a sort az első láncszemsor 3. szemébe öltve.
3. sor: 3 láncszem, az előző sor 2 láncszemből álló ívébe öltjük a következőket: 1 pálca, 2 láncszem, 2 pálca. Az előző sor 1 láncszemból álló ívébe 1 rövidpálcát horgolunk. *2 pálca, 2 láncszem, 2 pálca, 1 rövidpálca*. a *-* részt 7x ismételjük. A sort a kezdő láncszemsor 3. szemébe öltve zárjuk.
4. sor: itt nem kell láncszemeket horgolni az elejére! *Az előző sor 2 láncszemből álló íve alá öltve a következőket horgoljuk: 3 pálca, 1 láncszem, 3 pálca. Az előző sor rövidpálcája mellé jobbra és balra 1-1 rövidpálcát öltünk.* A *-* részt összesen 8x kell meghorgolni, aztán zárjuk a sort az első szembe öltve, és eldolgozzuk a szálat.

Jó munkát!

Csomózva

Karkötős dobozkámban kutakodtam a minap, a vékony, barna bőrkarkötőmet keresve. Mivel nem találtam egykönnyen, kiborítottam az egészet az asztalra. A bőrkarkötő előkerült így hamar, ráadásul a doboz aljáról még néhány kincs.
Huszonévesen volt egy időszak, amikor nagyon szerettem csomózott karkötőket készíteni. Hímzőfonalból készültek, legtöbbször nem előre tervezett mintákkal dolgoztam, hanem csomózás közben alakítottam ki a mintát, erre-arra vezetgetve a színeket. Épp azt szerettem a legjobban ebben, hogy számomra is meglepetés volt, milyen lesz a végeredmény. Nem tudom már, hány darab ilyen karkötő készült akkor, de hármat megőriztem és néha-néha még ma is hordom őket:

Aztán készült ugyanezzel a technikával könyvjelző is, szintén a mai napig használatban:

 

Alvós cipő

- Anyaaa, kössél nekem alvós cipőt!!
- Hogy micsodát???
- Alvós cipőt.
- Papucskára gondolsz?
- Nem. Alvós cipőt szeretnék.
- Mamuszt?
- Nehem! Al-vós-ci-pőt!
- Kis szívem, minek neked az alváshoz cipő?
- Csak. Mert kell.
- Értem. Úgy is jó, ha horgolom?
- Igen.
- Rendben. Mutasd a lábad, hadd rajzoljam körül.

Kisebbik lányom 5-6 éves lehetett, mikor egy nap előállt ezzel a kívánsággal. Alvós cipő. Hm. A fene tudja, hogyan találta ezt ki, tudni kell róla ugyanis, hogy napközben legszívesebben mezítláb rohangál, a reggel felhúzott zoknija délre már valamelyik eldugott sarokban, asztal alatt, kanapé csücskében ottfelejtve szomorkodik. Ami az alvást illeti, a legtöbb pizsamanadrágját úgy nőtte ki, hogy alig-alig hordta, mert még elalvás előtt melege lett benne. Amit viszont a fejébe vesz, attól nem tágít, az öltözködésről pedig már kétévesen is abszolút határozott elképzelései voltak. Ha alvós cipő, akkor alvós cipő. Punktum.

És ha valaki még esetleg kételkedne benne, elárulom: igen, tényleg alváshoz akarta hordani a kicsi lány a horgolt cipőcskét. Este föl, ágyba búj, reggel le. Jó ideig tényleg ebben aludt, és mivel tudtam előre, hogy komolyan gondolja, igyekeztem úgy elkészíteni, hogy jól a lábára simuljon, és rajta is maradjon alvás közben (ezt a fölső szegélybe húzott vékony kalapgumival sikerült megoldani). Elég jól sikerült, még ha magam mondom is. Azóta már rongyosra hordta, nem is mutat jól a fotón, de azért megmutatom:
(És ne tessék kérem mamusznak csúfolni, alvós cipő a termék hivatalos neve!)

Szóval így született meg az első prototípus, amelyet aztán újabbak követtek.
Íme a "bakancsmodell" fiúknak:

és egy "balerinapapucs" a nagyobbik lánynak:

Mert ugye így van ez, mikor az egyik gyerekekmnek horgolok valami jópofa dolgot, a többi is azonnal sorbaáll: nekem is, nekem is! Igaz, a többiek nem alvós-, hanem szobacipőként használják, no de ennyi szabadságot engedjünk meg mindenkinek.
Aztán pár hónapja a kicsi lány, akinek időközben legalább 2-3 számmal nagyobb lett a lába, megrökönyödve tapasztalta, hogy kicsi lett az alvós cipő. Azonnal leadta a rendelést egy új párra, amit jelentem alássan, el is kezdtem horgolni a megrendelő kívánsága szerinti színekben. Ám még alig készítettem el az egyik talpát, amikor a fenti fotóhoz pózolva nagyobbik lányom bejelentette, hogy neki is kicsi már a balerinapapucs (látszik is a képen, ha jól megnézzük), hordja csak nyugodtan a hugica.
Így aztán félbemaradt az újabb alvós cipő projekt. Még töröm rajta a fejem, hogy mi legyen az elkészült fél talpból. Noé bárkája? Banántartó kosárka? Segítsetek, várom az ötleteket!

 

Hohoho-hó!

Nos, megjött, annak rendje és módja szerint: a zimankó is, a jég is, a hó is.
Egy hete kezdett el esni. Haarlemben dolgoztam épp aznap, amikor késő délután kihajtottam a munkahelyem alatti mélygarázsból, meglepve láttam, hogy fehér az utca. Odabentről észre sem vettem, egész délután háttal ültem az ablaknak. Semmi kis hó volt ez még, de reggelre aztán fehérbe burkolózott az egész ország. Így is maradt azóta, már egy hete hó van mindenütt.
Így aztán most gyalog járunk iskolába a legkisebbel. Szeretem ezeket a napokat, szeretek a meleg, hosszú, téli szoknyámban baktatni a hóban, kézen fogva a kicsi lánnyal, aki nem is kicsi már, de még szívesen fogja a kezem. Bandukolunk ketten, jól bebugyolálva, ő magyaráz egész úton, oda-odalép, ahol még nem járt senki, hátrahagyva a lábnyomait. Gyönyörködünk a tél szépségeiben, a hólepte bokrokban, madárlábnyomokban. Aztán majdnem ott vagyunk már, mikor megszólal a csengő, jaj, szedjük gyorsan a lábunkat - szerencsére nem jár érte büntetés, ha véletlenül elkésünk picit.

A nagyok most is bicajjal mennek, vagányan, de azért óvatosan a bokáig érő hóban. Én meg aggódok minden nap, hogy odaérjenek rendben, a világ minden kincséért fel nem ülnék most a biciklire. Szerencsére a kerékpárutakat mindig gyorsan letakarítják hóesés után, és az iskolához majdnem végig kerékpárúton lehet menni.

Kézimunka terén az a jelen helyzet, hogy félbehagytam megint a kék pulcsit, amit magamnak kötök már egy éve lassan, mert "közbejött" egy sál. Mi más is történhetett volna? Nagyfiamnak fázni kezdett a nyaka. Elővette a sálját, amit évekel ezelőtt kötöttem neki: "anya, ez kicsi! Nincs egy nagyobb? Egy olyan, amit az jól az arcomba tudok húzni?" Dehogy nincs, már húztam is elő a szekrény mélyéről a jó vastag, meleg férfisálat, amit sok-sok évvel ezelőtt szívem választottjának kötöttem karácsonyra. Első együtt töltött telünk volt, nem tudtam még, hogy neki sose fázik a nyaka. Örült azért a sálnak, értékelte, hogy belekötöttem a szívemet, fel is vette egyszer a jó hideg magyar télben, aztán szépen összehajtogatta, és eltette a szekrénybe. Emlegetjük azóta is a dolgot, és néha megfenyegetem az urat, hogy vigyázzon, különben kötök neki egy jó vastag pulcsit karácsonyra.
Szóval most megörültem nagyon, hogy végre megtalálja életcélját A Sál, és boldogan tekertem nagyfiam nyakába. A párom nézett nagyon, hogy honnan varázsoltam elő az Ő SÁLJÁT ilyen hirtelen (fogalma sem volt már, hogy melyik szekrény mélyén lapul), és jól a fia lelkére kötötte, hogy vigyázzon rá, mint a szeme fényére. Hát ezzel nem is lesz gond, hamar kiderült ugyanis, hogy a sál jó meleg ugyan, de mégsem egészen az, amire a fiatalúr vágyott. Nosza, nekem csak ez kellett. A hóeséstől már úgyis viszkettek a kötőtűim, elvágtattam hát a legközelebbi fonalboltba, aztán bőszen nekiláttam a munkának. Hamar elkészült az "ereklye" 11 évesre méretezett változata, és ezúttal biztos lehetek benne, hogy a gazdája használni is fogja a sálat, mert bár sok mindenben az apjára, de ebben rám ütött: neki bizony fázik a nyaka, amikor tombolnak kint a mínuszok.



sálak: kisfiúnak, nagyfiúnak, apukának :)

Fiúkardigán

A padláson lapul egy nagy halom réges-régi Fürge Ujjak. Anyukám gyűjtögette őket annak idején, aztán amikor elköltöztem otthonról, rám testálta a dagadozó mappát. Talán úgy gondolta, akinek önálló háztartása van, annak saját kézimunka szakirodalom is dukál hozzá. Talán csak lomtalanítani akart. Akár így, akár úgy, én nagy örömmel elfogadtam, és azóta is őrizgetem a gyűjteményt. Bár szeretem a most megjelenő kézimunkamagazinokat is, ha inspirációra van szükségem, mégis időről időre előveszem ezeket a megsárgult lapokat. Kötésmintát vagy más ötletet keresve, nosztalgiázva nézegetem a nyolcvanas évek öltözködési- és lakberendezési divatját idéző magazinokat. Mosolyogva ismerek rá ma már divatjamúlt díszítőelemekre, stílusjegyekre, kiegészítőkre. Itt-ott rámköszön egy-egy modell, amely annak idején nálunk is elkészült. Néha pedig még olyasmit is találok bennük, ami ma újra divat.

Amikor tavaly a fiamnak ígértem kötött kardigánt, akkor is végiglapoztam őket, megfelelő modellt keresve. Végül találtam az egyik régi Fürge ujjakban egy pulcsit, amelynek a mintája nagyon megtetszett.

A 'téglás' mintát egyszerre két színnel kell kötni, közötte három színű lustakötés.

A minta leírása a sötétkék sor után kezdve:
1. és 2. sor piros lustakötés
3. sor kékkel kötve: 2 szemet simán lekötök, a 3. szemet simán leemelem, közben a szál a szem mögött halad. Ezt kell végig ismételni.
4. sor kékkel kötve: újra 2 szem sima, a 3. szemet (ez piros) leemeljük, de most a szál a munka előtt halad (vagyis a visszáján).
Ennyi a minta, én az 1-4. sort 3x ismételtem, majd lustakötéssel 2-2 sort kötöttem a következő színekkel: piros, kék, piros, világosszürke, piros, kék.

A téglás mintát persze másképp is bele lehet építeni a munkába, akár egyszínű résszel váltakozva, akár egy bizonyos részt kihangsúlyozandó, akár végig ezzel kötve.
A fiam kardigánja végül ilyen lett:

Január

Érdekes dolog ez, hogy a karácsonyfa csak a maga idejében jó. Kánikulában nem tudnám élvezni. Aranyló őszben sem. Tulipánok között? Még elképzelni sem. Aztán jön a december, a bebújós, meleg kakaós, zenehallgatós, amikor a fenyő olyan természetesen költözik be a nappaliba, mintha mindig is ott állt volna. Meghitten, ünnepélyesen, selytelmes, ünnephozó fényeivel.

Aztán jön a január, elfogynak a fáról a mézeskalácsok és egyéb finomságok, peregnek a tűlevelek, kezdődik az iskola. Ilyenkor aztán elérkezik az a pillanat is, amikor már várom a vasárnap délutánt, hogy leszedjük a fát, összepakoljuk a karácsonyi hangulat összes kellékét egy nagy dobozba, és eltegyük őket aludni a padlásra jövő decemberig. Rituálé nálunk ez is. A gyerekek segítenek, leszedik és szépen megtörölgetik a díszeket, közben kutatnak még az ágak között egy-egy jól eldugott csoki és mézeskalács után. Ők maguk dugták el persze, tudták előre, hogy eljön ez a pillanat, és a legfinomabb csoki mindig az, amit legutoljára találunk meg, amikor már mindenki jól összeszurkálta magát az ágak között nyúlkálva. Úgy osztjuk el, hogy mindenkinek jusson belőle egy pici falat, ebből az élvezetből senkit sem szabad kihagyni.

Aztán szippantok még egy utolsót a fenyőillatból, és mehet a lekopaszított fa kifelé. Előkerül a seprű meg a porszívó, és egyszeriben olyan tágas és levegős lesz a szoba, mintha máris bekacsintott volna a tavasz az ablakon. Visszakerül minden bútor a helyére, újra odaférek az ablakhoz is, a sok karácsonyi hangulatteremtő arpóság nélkül pedig friss és nyugodt a szoba. Ilyenkor arra gondolok, hogy biztosan jön még zimankó, de már hosszabbodnak a nappalok, s nemsokára világos lesz reggelente, mikor iskolába indulunk.

Small acts of kindness and love

Galadriel: "Mithrandier, why the halfling?"
Gandalf: "I don't know. Saruman believes it is only great power that can hold evil in check, but that is not what I have learned. I found it is the small everyday deeds of ordinary folk that keep the darkness at bay… small acts of kindness and love." *

Ez utóbbi volt a tegnapi nap legjobb mondata. A legjobb pillanata pedig, amikor a hétéves kislányom esti mesét olvasott nekem, mielőtt lefeküdt aludni.

*Galadriel: Mithrandir, miért épp a félszerzetet választottad?
Gandalf: Nem tudom. Saruman úgy gondolja, hogy a gonoszt csak nagy hatalommal lehet megfékezni, de én mást tapasztaltam. Szerintem a hétköznapi népek mindennapos tettei tartják féken a sötétséget. A szeretet és kedvesség apró megnyilvánulásai. (részlet A Hobbit - Váratlan utazás c. filmből)

Minden jó, ha jól kezdődik

...mármint az új esztendő. S nekem igazán jól kezdődött, többek között azért, mert egy a gyors és vidám kézimunkával indítottam: horgoltam egy telefonvédő tokot. Most már nyugodtan mélyeszthetem táskába, zsebbe a telefonomat, nem kell félnem. hogy összekarcolódik a kijelzője.

Két összehorgolt alapkocka az eleje (a leírását lásd lentebb),

egy sor pálca az oldala, rövidpálcákból van a hátulja. A hátulját horgoltam utoljára, minden sor utolsó szemét a sárga sorba öltve. Végül egy gomb került az elejére, láncszemekből gomblyukat készítettem, és kész.
Horgolás közben jött az ötlet, hogy ugyanez a minta lehet kis erszény is, ha a hátulját csak félig horgolom meg:

Így készül az alapkocka:
Kezdés: 4 láncszemet horgolok, az elsőbe beleöltve karikává zárom.
1. sor: minden szemet a karikába öltve készítem a fehér virágot: 3 láncszem (= ez az első pálca), 2 egyráhajtásos pálca, 2 láncszem, *3 egyráhajtásos pálca, 2 láncszem*, a *_*-t még 2x megismétlem, végül összeöltöm a kör elejével.
2. sor: az új színt (itt sárga) rögzítem az egyik láncszemes ívbe. Kezdetnek 3 láncszem (= ez az első pálca) és 2 egyráhajtásos pálca az ívbe, *2 láncszem (ez lesz a kocka sarka), 3 egyráhajtásos pálca ugyanabba az ívbe, 1 láncszem^, 3 egyráhajtásos pálca a következő ívbe*, a *_* -t még 2x ismételni, de legutoljára csak ^-ig. Összeölteni a sor elejével.
3. sor: az előzőhöz hasonlóan készül. Az új színt az egyik ívbe öltjük, innen kezdve szirmokat horgolunk (3 egyráhajtásos pálca), közöttük a sarkon mindig 2 láncszem, a sor közben pedig 1-1 láncszem van. A kockát tetszőlegesen nagyra lehet horgolni, így a kocka oldalai mindig egyre nagyobbak lesznek, vagyis egyre több 1 láncszemmel elválasztott szirom lesz. A sarkakon (a 2 láncszem fölött) 2 szirom van ugyanabban az ívben, a többi helyen pedig mindig 1 (az 1 láncszem fölött).
Ha valami nem világos a leírásban, kérdezzetek nyugodtan.

Kívánom, hogy az alkotás öröme sok-sok kellemes percet szerezzen nektek is az új évben!

Inspiráció, avagy Julie, a boeuf bourguignon és a szilveszter

Amikor az ember fontolgat valamit, de még nem biztos a dolgában, sokszor nem kell egyebet tenni, mint abbahagyni a töprengést, elengedni a kételyeket, és szépen megvárni a bizonyosságot. Ez így persze egyszerűen hangzik, de a művészet az egészben az, hogy ha már feltettem a kérdést, észre is tudjam venni a választ, amikor megérkezik.

A blogolás gondolata már egy jó ideje érlelődött bennem, amikor egy este egyszer csak rámtalált a végső inspiráció. Hétköznap este volt, éppen kézimunkáztam valamit, alibinek ment a tévé csendesen. Valami nagyon idétlen filmnek lett éppen vége, már épp ki akartam kapcsolni - tudok én kötögetni idétlenségek nélkül is -, amikor megállt a kezem a távirányító gombja fölött: a képernyőn Meryl Streep ült egy régi kocsiban, háttérben az ötvenes évek Párizsa. Fogalmam sem volt, miféle film kezdődött éppen, de a látvány egy pillanat alatt lenyűgözött. A következő másfél órában azt hiszem, egyetlen sort sem kötöttem, másnap azonban megszületett ez a blog.

A film címe Julie & Julia, és hát igen, két nőről szól. Két külön történet, két különböző korszakban, amelyek azonban a fiatalabb főszereplő jóvoltából szorosan egymásba simulnak.
Julie nagyon szeretne valami értelmeset kezdeni magával, s mintegy kiútként a kiábrándító realitásból, egy gasztroblog írásába kezd. A projekt hamarosan minden képzeletet felülmúló horderővel állítja a feje tetejére Julie életét. Közben pedig szimultán azt is figyelemmel kísérhetjük, hogyan éri el a francia konyha ugyanezt a hatást a diplomatafeleségként helyét kereső Julia életében.

Mivel nem vagyok nagy tévénéző, soha nem gondoltam volna, hogy épp egy film adja majd meg nekem a bátorságot a saját blogom elindításához.
Ez a film azonban amellett, hogy nagyon szerethető, meghozza az ember kedvét a főzőcskézéshez is. Az egyik fontos recept benne a boeuf bourguignon. Életem első boeuf bourguignon-ját néhány évvel ezelőtt éppen szilveszterkor ettem, ami azért érdekes, mert holnap, szilveszter este a BBC 2 pont vetíti ezt a filmet. Barátainknál ünnepeltünk azon az éven, és háziasszony barátnőm fenséges vacsorával kápráztatott el bennünket. Lelkendezésemre ideadta a receptet, és azóta a boeuf bourguignon nálunk is rendszeresen szerepel a menün. Azért szeretem, mert jó sokat lehet vele variálni, a rendelkezésre álló alapanyagoktól függően minden alkalommal kicsit más és más, de mindig fenségesen finom.

A filmet megnézve kedvem támadt utánajárni, hogy az igazi Julia Child, akinek a szakácskönyve az USA-ban máig nagy klasszikusnak számít, hogyan készítette a boeuf bourguignont. Én ugyanis már több különböző leírásban olvastam a receptet, de két teljesen egyforma nem volt köztük. Hála a Youtube-nak, meg is találtam a választ néhány perc alatt:

 

Hamar kiderült, hogy én nem egészen úgy készítem, mint Julia, pl. sütő helyett leginkább kuktában (így sokkal gyorsabb), és a húst is kisebb darabokra szoktam vágni. Ettől a videó azonban cseppet sem kevésbé lenyűgöző, a kukta pedig egyébként is csak a hetvenes évektől vált népszerűvé (bár utánanéztem: az első kuktát 1681-ben gyártották, nem is gondoltam volna).

 

Hm, megyek is főzni valami finomat. Ti mit esztek szilveszterkor?

Angyalkáim

Hát eljött végre a karácsony, a várva várt. Eljött, és hipp-hopp, tova is szállt. Nagyon szép két nap volt ez, biztosan azért repült el ilyen gyorsan.

 

Én az adventet nagyon szeretem, a várakozást, a készülődést, a legjobban az együtt barkácsolós, karácsonyfadísz- és ajándékkészítős, mézeskalács-sütős napokat. Aztán a végén, ünnep előtt pár nappal bepánikolok, rájövök, hogy megint mennyi minden nem fér bele az időmbe, amit még szerettem volna, hogy megint elkések a képeslapok postázásával, hogy megint nem pucoltam ablakot, hogy megint az utolsó pillanatban fogom kitalálni a menüt. Próbálkozom minden évben, hogy ne érjen utol ez a kétségbeesés az utolsó napokban, de úgy látszik, ez is egészen Panka - talán nagymama koromra majd megtanulok rendesen tervezni.
Visszatekintve, minden esetre, sok-sok szépet látok:
tortacsipke-angyalkákat - a két kisebbik nagy lelkesedéssel készítette őket a fára,

sok-sok illatos mézeskalácsot, ami az idén a kisebbik lányom keze munkája, nagyon finom lett, még most is eszegetjük a karácsonyfáról

 

legkisebb angyalkám meglepetéseit: ágyba hozott reggelit, terített asztalt, nagy gonddal írt levelet a messzi nagyikának, a rokonoknak készített pici ajándékait;
nagyfiam kedvességét, még a kamaszkoron inneni őszinte lelkesedését, titokban a lányoknak a fa alá csempészett ajándékait;
nagylányom könnyedségét, ahogyan harmadmagával mosolyogva Bachot játszik egy egész templomnyi közönségnek, komoly nagylányságát, ahogyan látva kétségbeesett, fáradt arcomat, kiteregeti helyettem a mosott ruhát, segít a bevásárlásban.

Az utolsó pillanatban még az a ruhácska is elkészült, amit a kisebbik lányomnak kötöttem. Nagyon szerette volna ebben ünnepelni a karácsonyt, úgyhogy az utolsó napokban jó nagyot hajráztam, hogy időben befejezzem. Egyszerű vonalú, de vidám ruhácska lett, vastag, szivárványszínű fonalból.

Aztán az ajándékok, a gyerekek öröme, a vidám együttlét a rokonokkal, hangulatos vacsorák, késő estébe nyúló beszélgetés egy pohár tokaji mellett.

Szép volt ez a karácsony. Őrzöm még a hangulatát, mint az itt maradt süteményillatot.

Karácsonyi üdvözlőlap-tartó

Ahogyan közeledik a karácsony, a lakás is lassacskán díszbe öltözik. Szaporodnak a karácsonyi üdvözlőlapok is, amelyeknek az elhelyezésére évekkel ezelőtt találtam egy nagyon praktikus és hangulatos módot. Az ötlet nem egészen a sajátom, de a kivitelezés igen. Illetve a gyerekek is segítettek persze.
Először is fogtam egy széles selyemszalagot, és akasztót varrtam rá.

Ezután kitettem az asztalra egy csomag facsipeszt, mindenféle mutatós papírt és fóliát, karácsonyi mintás formalyukasztókat, ollót, ragasztót, és odahívtam a gyerekeket, akik azonnal átvették az irányítást. Hamarosan az unalmas natúr csipeszek vidám képeslaprögzítőkké változtak.

Ezután a szalagot felakasztottam, és telecsipeszeltem üdvözlőlapokkal:

Horgolt hópihék

Hópihe-őrületben szenvedek mostanában. Kaptam a Mikulástól egy könyvet, amelyben száz horgolt hópehely leírása szerepel, egyszerűen leírhatatlanul fantasztikus. Neki is kezdtem, bár nem álltatom magam azzal, hogy még az idén elkészül mind a száz, egyelőre ötnél tartok, mert azért ugye más dolga is van az ember lányának így december vége felé, mint a hópihehorgolás. A gyerekeknek is tetszik a dolog, és már tudják, hogy este, miután ők lefeküdtek, anya szép komótosan lapozgatni kezdi a könyvet, gyönyörködik, olvadozik, aztán rábök az egyik képre, és kezébe veszi a horgolótűt. "Készíts hat láncszemből karikát...." Reggel aztán megcsodálhatják az elkészült művet.

A hópihe-horgolás nagyon kellemes tevékenység. Mivel mindössze 3-4 sorból áll az egész, hamar elkészül, és olyan jó látni, ahogy a kezeim között ölt formát a gyönyörűséges fonal-kristály. Ahhoz, hogy pl. a karácsonyfára felakasztható legyen, ki kell keményíteni; nohát számomra ez volt a dolog legizgalmasabb része, ilyet ugyanis eddig nem csináltam. Jó sokat járkáltam keményítő után, a negyedik boltban sikerült végül beszereznem. Biztos, ami biztos, lefényképeztem a hópelyheket keményítés előtt, ki tudja, hogy fognak kinézni utána...

Itt még jól látszik, hogy össze-vissza kunkorodnak a csücskeik. Olyan simogatnivalóan puhák voltak, hogy alig volt szívem őket beleáztatni a keményítőbe, de végül győzött a kíváncsiság: mindenképpen meg akartam tudni, milyenek lesznek kikeményítve, ha már egyszer azt írja a szakkönyv, hogy ezt kell tenni velük.
Így aztán papírból elkészítettem a sablont, amire majd felfeszítem őket száradni.

Könnyű dolgom volt, mivel mindegyik hópelyhem hatágú. Rajzoltam egy kört, aztán a körzővel (amelyet akkorára kinyitva hagytam, mint a kör sugara), elmetszegettem a kört, éppen hatszor, mire körbeértem. Meghúztam az átlókat, és hogy könnyebb legyen szép szimmetrikusra alakítani a vizes hópelyhet, bejelölgettem a centiket is rajta mértéknek. A lapot beletettem egy műanyag huzatba, hogy ne ázzon el, és aláraktam egy összehajtogatott törülközőt, hogy legyen mibe szúrni a gombostűket. Ezután a keményítőbe áztatott hópelyheket gombostűkkel sorban felrögzítettem a sablonra, és megvártam, míg megszáradnak.

Íme, az eredmény: