Májusi kertünk

Nagyon vártam már, minden évben nagyon várom, hogy kinyíljon az orgona. A tömör kis bokrot néhány éve ültettem. Apróbbak a levelei, mint a hagyományos orgonának, és a fürtjei is kisebbek, viszont halványlila virágai beborítják az egész bokrot, illata pedig a kertet.
Ebben az idei hideg tavaszban mostanra bírt kinyílni úgy-ahogy szegénykém; küzdött nagyon, ami nem is csoda, hiszen alig-alig volt pár napos óra egész hónapban. Végül csak sikerült elkapnia még május farkincáját, hogy teljes pompájában tündökölhessen, mielőtt beköszönt a naptár szerinti nyár.

Másik kedvencem a kertben a rekettye. Három bokor volt belőle eredetileg, egymás mellett álltak és sorban egymás után nyíltak: először a halványsárga, utána a sárga-piros, végül a meggyvörös. Sajnos, ez utóbbi elpusztult néhány éve, az idei fagyok pedig alaposan tönkretették a cirkásat is, ami pedig régebben a kert egyik legszebb dísze volt.

A ház előtt még mindig gazdagon virágzik az árvácska. Őket egy hirtelen ötlettől vezérelve ültettem, de nagyon jó húzásnak bizonyult: jól bírják a zord időjárást, és már egy hónapja gyönyörködhetek bennük minden alkalommal, mikor kilépek az ajtón. 

A vadjácint nevéhez hűen nem válogatós: minden évben zabolátlan életerővel veszi birtokába a kert neki tetsző pontjait, és ráadásul a pázsitot is. Mi meg hagyjuk, mert annyira szép. 

 

Aztán kedvem támadt magot ültetni, palántákat gondozni. Kisebbik lánykámmal ültettünk kamillát, majorannát, körömvirágot. És mire feleszméltem, a leányzó az összes cserepet az udvar egyik napos sarkába cipelte, amit még tavaly kinevezett az ő saját kertjének. Még egy cserép epret is zsákmányolt hozzá az apja ültetvényéből.

Szegény párom évek óta próbál eljutni odáig, hogy saját termesztésű epret ehessen. Minden évben nagy gonddal nevelgeti az eperpalántáit, mégis alig-alig jut neki pár falat gyümölcs. 

Nem, nem a terméssel van a gond, még csak nem is a csigákkal, bár azok ellen is küzd folyamatosan. A probléma az, hogy a mini eperültetvény épp a kertkaputól a házig vezető út mentén található. Megfigyelők szerint minden nap délután kettő és négy között kiskorú banditák lepik el a terepet, és lerabolják az érett epret. Mire az ültetvény gazdája hazaér a munkából.... Hát sejthetitek.

Hogy kis kertészpalántámnak legyen némi instant sikerélménye, ültettünk zsázsát meg borsót is. A zsázsa három nap alatt "felrobbantotta" a terepet, ennyire látványosan gyorsan növekvő növény talán nincs is másik. 

A borsó persze megfontoltabb, ő még csak most ébredezik. Titokban azt remélem, hogy zöldségiszonyban szenvedő csemetém lelkesedése megmarad egészen addig, amíg szüretre kerülhet a sor, és hajlandó is lesz megkóstolni a saját maga által termesztett zsenge borsót. Meglátjuk.

Kérdés

Nagyon kedves meglepetés fogadott ma itt a blogon: egy játékos elismerést kaptam Böbétől. Láttam már ilyesmit itt-ott, a blogírók között szokás időnként egy kedves gesztussal megajándékozni azokat, akiknek az oldalát szívesen látogatod. Arra viszont egyáltalán nem számítottam hat hónapos zöldfülű kis blogolóként, hogy valakinek éppen én jussak eszébe. Így aztán itt örvendezek egy bögre kávé felett, és már azt sem bánom, hogy odakint megint zuhog az eső.

A játék lényege, hogy kapsz egy kérdést, amire válaszolni kell, és aztán továbbadni a díjat egy újabb kérdés formájában négy másik blogtulajdonosnak.

Böbe azt kérdezte tőlem, hogy mi az a három dolog, ami örömet okoz a számomra.
Hű, de nehéz erre válaszolni, hiszen háromnál sokkal több dolgot tudnék felsorolni. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha azt a hármat írom le, ami elsőre eszembe jut:

1. a gyerekeim mindenféle apró dolgai (nem kezdem el magyarázni, mert a végén kiderül, hogy ezt nem is ér egynek számítani)
2. ha a fonalaimmal bíbelődhetek,
3. egy jó beszélgetés.

Az én kérdésem pedig:
Mi az a legjobb/legkülönlegesebb élmény, ami a blogolás révén ért téged?

És akiknek küldöm:
Patrícia - mert ő a legaktívabb követőm és mindig örülök a hozzászólásainak, ráadásul ötletes dolgokat készít
Virág - mert a bejegyzései mindig megerősítenek abban, hogy érdemes. Mármint anyának lenni teljes erőbedobással - nem mintha kétségeim lennének, de a lendülete és a kreativitása rendkívül inspiráló.
Csibike - mert a humorát talán még az ékszereinél is jobban szeretem :)
Jucu - mert egyszerűen kedvelem a blogját, és imádom a munkáit.

Tavaszi táska

Egy hirtelen felindulásból elkövetett táskahorgolás eredményét szeretném megmutatni nektek. Kb. egy éve történt, és be kell vallanom, hogy halvány fogalmam sem volt a táskakészítés alapvető szabályairól (már, ha léteznek ilyenek). Csak úgy nekiálltam, mert szerettem volna egy vidám táskát, és volt néhány maradék gombolyagom, amelyek úgyis elhasználásra áhítoztak.

Ráadásul épp megtanultam virágot horgolni, meg egy jó kis masszív mintát is felfedeztem.

Egyszóval szerelemgyerek ez a táska. Annyira, hogy mohón azonnal használatba is vettem, blokkolás, bélelés nélkül. Amint elkészült, azonnal a vállamra akasztottam, és úgy örültem neki, mint egy kiscsoportos ovis a vásárban kapott színes szélforgónak. 

Aztán persze hamar rájöttem, hogy jobb lett volna kicsit megfontoltabbnak lenni, és szépen befejezni a táskát úgy, ahogy azt illik. Bélelés nélkül ugyanis a horgolt táska nem elég formatartó, már egy pénztárca súlya alatt is megnyúlik, így alig mertem bele pakolni.

Sajnos, a befejezés nem az én sportom. Az álmodozás, a kitalálás, a belekezdés, a lelkesen próbálgatás, a turbó mindent-bele éjszakába nyúló még-csak-ezt-az-egy-sort, az  igen. Na, de az unalmas összevarrás, száleldolgozás... Nem egy UFO (UnFinished Object) várakozott évekig a szekrény alján, mire ráncbaszedtem magamat annyira, hogy tisztességesen befejezzem őket. A Táska is bő egy évet várt erre.

De mivel megint itt a tavasz, és csiripelnek kint a madarak, és ma végre a nap is kisütött egy kicsit, nekem is kedvem támadt újra a színes, vidám kistáskával az oldalamon flangálni. Így aztán nekiláttam a bélelésnek. Még az sem tántorított el, hogy a majd negyven éves varrógépem kilehelte a lelkét a feladat láttán, így kézzel kellett megvarrnom az egészet. Íme az eredmény:

Megyek is, sétálok egyet vele. Közben pedig már a következő táskán jár az eszem - de ebbe a projektbe majd igyekszem előre belekalkulálni a bélelést is.

Bach esete a Cornflakes-szel (vagy fordítva?)

Ez a bejegyzés most nem valamelyik kreálmányomról szól, hanem a leányomról. Mégpedig a nagyobbikról, aki nagyon szépen furulyázik. És én annyira de annyira szeretem hallgatni, és olyan de olyan büszke vagyok rá, hogy muszáj megmutatnom nektek is.

Márciusban volt az a tehetségkutató házi verseny a zeneiskolában, ahol már másodszorra nyert díjat a Cornflakes névre hallgató kis furulyakwartett, amelynek ő is tagja. Így múlt vasárnap (éppen anyák napján, ami itt május második vasárnapja) ők is felléptek azon a koncerten, amelyet a verseny győztesei a városi színházban adtak.

Ez a felvétel a verseny döntőjén készült. A minősége ugyan távolról sem HD, de ahhoz képest, hogy a telefonommal csináltam, nem panaszkodom rá. A versenyre benevezett műsoruknak egy rövidített változatát játsszák itt, a színházi változatban persze benne voltak az ismétlések is :)
Az én személyes kedvencem a Badinerie (2:10-től), amit mindenki meglepetésére a két lány zenei párbajként mutatott be - ezt sikerült a hónapokig tartó felkészülés alatt titokban tartaniuk, úgyhogy még nekünk is meglepetés volt.
S hogy tudjátok, kire kell figyelni: számomra a piros nadrágos művésznő a sztár.

Április

Nem bánom, hogy vége. Rohanós, stresszelős, sose-érek-a-végére hónap volt. Olyan, amikor ha megfeszülök, sem bírom utolérni magam. Amikor a fejem fölé tornyosul a munka, a lakás minden zugából elvégzendő teendők ordítanak rám folyton, én meg csak csinálom, csinálom, és közben egyfolytában aggódok mindenféle ügyek miatt, fontos vagy annak vélt döntéseket próbálok hozni, napokig rágódok, éjjel is forgolódok, és csak nagyon, nagyon nehezen bírom elengedni magam és a gondokat.

Szerencsére voltak azért jó pillanatok is, ezekből mutatok egy kis ízelítőt.

Például kirándultunk a kislányom osztályával a közeli botanikus kertbe. Rovarokat és lepkéket keresni mentünk, de annyira hideg volt még, hogy egy pici hangya nem sok, annyit sem találtunk. Szerencsére egy nagyon kedves bácsi vezetett körbe bennünket, aki így is rengeteg érdekeset tudott mutatni a gyerekeknek, meg nekem is. Megismerkedtem például a medvehagymával, amit hollandul úgy hívnak, hogy daslook.

(A figyelmes szemlélő pedig bizonyára rájött, hogy a hóvirágmintás sapkám új gazdához pártolt. A hűtlenje.)
Aztán kertészkedtem. Ez a sok kis szépség mind a házunk elé költözött.

Volt egy tornaverseny is, ahol a nagylányom a csoportjában első lett. Ő nem bocsátaná meg, ha ideraknám a fényképét, úgyhogy ezt csak képzeljétek el.

Aztán névnapoztunk is, méghozzá ilyen finomsággal:

A gyümölcsök egy részét azon melegében megettük, jó maszatosak lettünk tőle, de isteni finom volt. A másik felét beraktuk a fagyasztóba, hogy megdermedjen rajta a csoki. Meg is dermedt, és így még finomabb lett a csemege, legközelebb mégis finomítani kell az eljáráson, mert úgy odaragadtak a tányérhoz a csokis gyümölcsdarabok, hogy alig bírtuk őket leválasztani.

A következő hír, hogy csatornázzák az utcánkat. Ez, mondjuk, így önmagában nem nevezhető csúcsélménynek, viszont nagyon érdekes volt ilyen közelről figyelemmel kísérni, hogy mennyire gépesítetten zajlik az egész folyamat. Főleg az volt egészen lenyűgöző, hogy a darukezelő micsoda bűvészmutatványokra képes néhány apró kézmozdulattal. Melósokat alig láttam, tiszta high tech az egész, nem is gondoltam volna. 

 Aztán április 30-án királynőt búcsúztattunk, királyt koronáztunk. Erre a napra készült egy kis horgolt korona, narancssárga, mi is lehetne más (ez az orániai uralkodóház színe). 

 

A nagy napra szépen kinyíltak a narancssárga tulipánjaim is:

Sütöttünk fenséges, királyi márványmuffint,

és a végén még a kendőm is elkészült, szó szerint az utolsó pillanatban, Willem Alexander beiktatása előtt.

 

Így aztán minden jó, ha a vége jó, jöjjön a szép május!

Gitárosok

Lemaradtam kicsit, de jövök majd nemsokára. Most csak azért írok egy gyorsat, mert láttam pár napja egy koncertfelvételt, ami nagyon megragadott, és ezt mindenképp szeretném megosztani veletek.

Gitárrajongóknak igazi ínyencfalat: az elmúlt fél évszázad tizenkét holland gitáróriása adott néhány hete közösen koncertet Amszterdam egyik híres pódiumán. Akkora nevek, mint Jan Akkerman, Harry Sacksioni, Rudy de Queljoe, Jan Hendriks és Eelco Gelling. Az egyórás felvétel minden perce tiszta élvezet, ITT lehet megnézni, bár nem tudom, hogy ez az oldal külföldről elérhető-e. Ha nem működik, rosszabb képminőséggel ugyan, de a youtube-on is megtalálható a felvétel:

A koncerthez tartozik egy meglehetősen gyengécske dokumentumfilm is, amiből nagyjából annyi derül ki, hogy a legtöbb gitáros szenvedélyesen gyűjti a gitárokat. Kivéve, aki nem. És még ezt a világrengető nagy felfedezést is hollandul mondják el, úgyhogy remélem, megbocsátjátok, de nem linkelem ide. A koncert viszont igazi csemege, érdemes rászánni egy órát. Hajrá.

Óda egy csipkekendőhöz

Ha költő lennék, most verset írnék. Egy kendőről szólna. De nem a fonal lágy eséséről írnék, nem is a csipkeminta finom levélkéiről, még csak nem is kandallótüzet idéző színeiről.
Arról az érzésől írnék inkább, ami az ujjaim hegyétől a szívem legmélyéig eltölt, amikor a kezembe veszem a megkezdett munkát, hogy néma áhítattal kössem egymás után a szemeket. Csak egy sort, amíg felfő a teavíz. Csak kettőt, míg a kávét megiszom. Csak néhány szemet, na, csak hadd vegyem a kezembe kicsit. Utána, isten bizony, folytatom a dolgozatjavítást. Még ki is porszívózok, csak hadd fejezzem be ezt a levélmintát.
Függőséget okoz ez a kendő, mint az ópium. Csendesen fekszik a kanapé sarkában, és mégis egész nap, mintha egyfolytában beszélne hozzám. Hívogat, vonz, mint őzikét a friss rügyek. És ha végre a kezembe vehetem, hatalmas béke tölt el. Elmerülök az apró szemek óceánjában, és szívverésem ritmusára tempózok: sima... sima... ráhajtás... összeköt... Köddé válik körülöttem a világ, de ki bánja! Csak ketten létezünk most: a kendő meg én.

Nem vagyok költő, a verset majd valaki más írja meg helyettem. Én inkább kötögetek addig is.

Virtual Choir

Egy nagyszerű projektre bukkantam ma a neten. Egy karmesternek néhány éve eszébe jutott, hogy miért is kell a kóruséneklést helyszínhez és személyes jelenléthez kötni, amikor a technika ma már olyan sok mindent lehetővé tesz. Így született meg a Virtual Choir azaz virtuális kórus.

Komponált egy darabot, amelyet az interneten kereszül minden érdeklődő számára elérhetővé tett. A résztvevők otthon begyakorolták és fölvették a saját szólamukat. Persze nem csak úgy összevissza dalolgatva, a karmester feltöltötte az internetre azt a videót is, amelyben a darabot dirigálja, így az énekesek a megfelelő ütemben és hangsúlyozással énekelhették videóra a saját szólamukat. Ezekből az egyenként beküldött felvételekből lett a kórus. A dirigens és technikusai szépen megtisztogatták a felvételeket a háttérzajoktól aztán összerakták őket, és láss csodát: a végeredmény tényleg úgy hangzik, mint egy "élő" kórus.

Egyszerűen zseniális ötlet, de a kivitelezés sem gyerekjáték. A zeneszerző-karmester nevét érdemes megjegyezni: Eric Whitacre. Az első Virtual Choir projectet több is követte, itt megnézhető a második és harmadik kórusmű előadása is, amelyben már több, mint 3000 énekes vett részt a világ minden tájáról.

Az eddigi legnagyobb bravúrt mégis 2013. március 22-én "követte el": a TED konferencia záróakkordjaként élőben dirigált egy eddig soha nem látott kórust. A színpadon álló valóságos énekkarba bekapcsolódva énekelt Skype-on keresztül 32 országból 34 énekes. Ez azért rendkívüli, mert a hang a legjobb internetkapcsolat mellett is kb. 1 másodperc csúszással érkezik, ami a zenében Whitacre szavaival élve "egy örökkévalóság", ekkora csúszás tönkretenne minden normális előadást. Az itt előadott művet viszont Whitacre kifejezetten erre az alkalomra komponálta, beledolgozva ezt az adott tényezőt is. Az interneten megtalálható az egész felvétel, de számomra az előadásnál talán még érdekesebb az, hogy Eric és csapata hogyan kivitelezte mindezt. Fantasztikusan felemelő élmény lehetett minden résztvevőnek.

A jó hír pedig, hogy nem ez volt az utolsó virtuális kóruselőadás, a kulisszák mögött már javában folyik a VC4 előkészítése. Magyar résztvevő eddig nagyon kevés volt, úgyhogy hajrá, aki kedvet kapott a kóruséneklésnek ehhez az innovatív fajtájához, az még bekapcsolódhat.

Semmit sem változtam?

Kérdésem van: ha egy majdnem harminc éve nem látott gyerekkori ismerős azt mondja az embernek, hogy "semmit sem változtál", akkor annak így negyvenen túl örülni kell?

Így jártam ma ugyanis. Az egyik közösségi oldalon futottam össze egy régi osztálytárssal, és így üdvözölt. Először nem fogtam gyanút. Csak egy fél nap múlva ütött belém a felismerés, hogy hiszen kiskamaszként találkoztunk utoljára. Hogyhogy semmit sem változtam?! Anyám! Már akkor is ilyen lestrapált voltam? Mert azt azért még leghiúbb álmomban sem hiszem el, hogy három gyerek és majdnem három évtized ne hagyott volna nyomot rajtam. Szóval, akkor most mi van? Akkor néztem ki koravénnek, vagy most látszom gyerekesnek?

Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy ilyesmit gyakran mond az ember örömében, amiért egyáltalán felismerte a másik fényképében azt az egykori illetőt? Na jó, maradjunk ebben. Aztán, ha jól belegondolok, találok azért még egy-két enyhítő körülményt. Például, bő évtizednyi rövid haj után most újra olyan hosszú a frizurám, mint gyerekkoromban. Így már értem. Hiszen az internetes profilképeken más nem is nagyon látszik: rövid vagy hosszú haj, fontosabb kontúrok. A belső tartalomról nem is beszélve. Mert ezen is elgondolkodtam, bár nem erről szólt a gáláns üzenet: ahhoz a tizenéves kislányhoz képest vajon lélekben mennyit változtam? No, de ezt inkább egy pohár tokaji mellett személyesen mesélem el.

Fonalkavalkád

Lélekben hetek óta készültem már rá, mint kisgyerek a karácsonyra: nézegettem a honlapját, hangoltam magam a rengeteg gyönyörűségre, amit majd látni és tapintani fogok, latolgattam, hogy benevezzek-e workshopra is vagy csak nézelődjek szabadon... Aztán eljött a várva várt nap, a Kötők és Horgolók Napja. Egy hatalmas csarnok telis-tele fonalas standokkal, szebbnél szebb kötött és horgolt holmikkal, kézimunkázós könyvekkel és folyóiratokkal, mindenféle egyéb kellékekkel, és persze kézimunkázó nők tömegével. Itt-ott láttam persze férfiakat is, ők leginkább a fonallal telepakolt szatyrokat cipelték oldalbordájuk után. Kivéve azokat, akik a standok másik oldalán álltak, mert ilyenek is voltak: hozzáértő kereskedők, akik habozás nélkül magyarázták az érdeklődő hölgyeknek, hogy egy-egy adott fonal hogyan viselkedik a mosásban.

A csarnokba lépve szinte beleszédültem a színes gombolyagok és gyapjúmotringok kavalkádjába. Hamar felmértem a terepet, belőttem egy praktikusnak látszó útvonalat, és elindultam, hogy átadva magam az élvezetnek, szépen végigböngésszem a kínálatot.

 

Az első zsákmányom ez a körmöcske volt a kisebbik lányomnak:

Hazaérve rögtön birtokba is vette, percek alatt ráérzett a mozdulatokra és a "fonalból valamit varázslás" örömére, és azóta hurcolja magával mindenhová. Aznap este még az ágyba is magával vitte, hogy elalvás előtt körmöcskézzen egy kicsit, így aludt el:

No, de visszatérve a fonalvásárba, nem ez volt persze az egyetlen beszerzésem. A körmöcskét követte sok szép fonal, íme a "szüret" eredménye:

Köztük első igazi selyem fonalam (a sötétzöld), amelyből majd hűvös-puha csipkekendő készül, és egy másik szintén nagyon-nagyon puha és vékony gyönyörűség, a bordó merinó-selyem. Ez a kettő nagy kihívás lesz, de a többieknek is megvan már a maguk helye a szívemben, és alakulgatnak a tervek is a fejemben. A sokféle színű vidám-bohó horgolópamut alapvető elemei a kelléktárnak, ezekkel a tavaszias színekkel bármit meg lehet bolondítani. A hosszú színátmenetes Katia Jaipurból valami vékony finomság lesz majd, a világoskék Phildar Tendresse meglepetésként került az utamba, az is meglepetés még, hogy mivé fog alakulni, a gyönygyszerű fehér Katia Kolibri egyszerűen könyörgött, hogy hozzam haza, csakúgy, mint a lilás-bordós argentín buklé-gyönyörűség, amelyből az utolsó két motringot vettem meg, úgyhogy sakkozhatok majd, hogy mire lesz elég, mert nem lehet már belőle utánpótlást szerezni. 

Szóval most örvendezek és tervezgetek. De azért jó, hogy nincs minden héten kötős-horgolós nap, egészen biztosan csődbe menne a család...

Tojássapik húsvétra

... jobban mondva kalapok.

Egy néhány nap múlva esedékes közös kézimunkázáshoz kerestem ötleteket a héten. Fontos volt, hogy egyszerűen és gyorsan elkészíthető, mégis mutatós modellek legyenek, mivel a résztvevők nem mind gyakorlott horgolótű-forgatók. A virágfüzért is már ezzel a háttérgondolattal készítettem, aztán tegnap belefutottam két tuti ötletbe.

Egy hobbiboltban láttam meg azokat az édes tojásmelegítő sapikat, amelyek azonnal megragadták a fantáziámat. Este neki is álltam elkészíteni őket. Íme:

A legjobban a kis kalap tetszett. Eredetileg virágot akartam rá hímezni, mint az eredeti példányon láttam, de amikor elkészült a közepe meg a két fölső szirma, rám nevetett és azt mondta, hogy ő inkább nyuszi szeretne lenni. Hát jó, de biztos készül majd még virágos szalmakalap is hozzá ikertestvérnek.

Ezután a Napóleonkalap.... akarom mondani, érseki süveg... azaz egészen pontosan a nagyikockák háromszögesített változata következett.

Először vastag akril fonallal kísérleteztem, készült két különböző méret belőle, aztán mégis visszatértem a pamuthoz. A fotón nem nagyon látszik a különbség, de nekem a pamut változat egyértelműen jobban tetszik.



Ja, a hobbiboltba egyébként marcipánért mentem. A legkisebbik ma ünnepli az iskolában a húsvétot, úgyhogy délután muffint sütöttünk. Itt az a szokás ugyanis, hogy a karácsonyt, húsvétot az iskolai ünnepség mellett egy közös étkezéssel is megünnepli az osztály.

Calvin és Hobbes a kreativitásról

Hát ez bizony sokszor nálam is így működik...

Tavaszhívogató virágok

Néhány nap múlva húsvét, és nekem mégis nagyon nehezemre esik hozzálátni az ünnepi készülődéshez. Egészen biztos, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel: Európa jó része küszködve próbál megszabadulni a téltől már hetek óta, de egyelőre tartja magát a hideg. Nálunk is hó esett még a múlt héten is, most meg már napok óta viharos szél dúl, amely a fagypont körüli hőmérséklettel kombinálva bizony nagyon kellemetlen időjárást eredményez. A tévé, rádió és a különböző internetes időjárásfigyelő lapok minden nap elemzik, hogy hány évtized óta nem volt ilyen hideg márciusnak ugyanezen a napján. És persze az emberek másról sem beszélnek, mindenki nagyon várja már, hogy enyhüljön az idő. Csakhogy az időjárást nem tudjuk befolyásolni.... Vagy mégis?

Nos, a hétvégén úgy döntöttem, hogy valamit tenni kell ezen tarthatatlan állapot ellen. Mert ugyebár hogyan legyen tavasz, amikor nálunk az állandóan gyerekrajzokkal borított két ajtó még mindig hóemberekkel van tele, az ablak előtt pedig még mindig a decemberben felaggatott papírhópihék táncolnak?

Muszáj volt radikális eszközökhöz folyamodnom: azonnali hatállyal papírkosárba került minden hóember és hópihe. És hogy egyértelműen a természet tudomására hozzuk, hogy a jégvirágok ideje lejárt, és egészen másféle virágokban kell már gondolkodni, kisebbik lányommal gyorsan munkához láttunk. Ügyes kis keze nyomán hamarosan ilyenekkel lettek tele az ablakaink:



Amíg a virág- és húsvéti tojás-matricák száradtak, addig én is munkához láttam. Horgoltam egy halom színes virágot, és "felfűztem" őket:

 

A virágokat nagyon egyszerű elkészíteni, íme a minta, ha valaki kedvet kap hozzá. A szokásos jelöléseket használtam: 0 = láncszem, + = rövidpálca, f = erp, ₮ = krp. Az utolsó rövidpálcát úgy fejezzük be, hogy a tűt beleakasztjuk a zöld láncszemsor egyik szemébe is, és mindkét hurkon együtt húzzuk át a fonalat.

 

Egyszerű horgolt virág

Szóval most ezek is az ablakunkat ékesítik. Megpróbáltam lefényképezni a virágfüzért az ablakon. Sajnos belülről nem látszanak a színek a fotón, kívülről meg az egész alig-alig, de azért elhihetitek, hogy nagyon vidám látvány. Annyira, hogy ma már a nap is kisütött tőle, a szél pedig elfújta az összes hófelhőt.

Virágos mellényke nagyikockákból

Fogalmam sincs, a nagyikockákat miért éppen így hívják, de számomra találó ez a név.
Nekem a horgolás sokáig nem jelentett többet annál, mint hogy szükség esetén szegélyt tudtam horgolni egy-egy kötött darabra. Önálló horgolt munkákat nem készítettem. Egészen addig, míg anyukám rá nem kapott a nagyikockákból horgolt takarók és díszpárnák készítésére. Gyönyörűbbnél gyönyörűbb darabok kerülnek ki a keze alól, csupa vidámság tőle a lakása. Természetes, hogy az unokáinál is nagy sikert aratott vele, el is kunyerálták azonnal a legszebb darabokat, így mindkét lányom ágyám ott vidámkodik egy-egy nagyikocka takaró, made by Nagyika.

Ezekkel a takarókkal kezdődött az én horgoló pályafutásom is. Annyira tetszett ez a minta, hogy megkértem anyukámat, tanítsa meg nekem is. Aztán nem sokkal később utamba akadt egy könyv, amely telis-tele volt különböző nagyikockákkal. No, itt durrant be a motor, ennyi szépség láttán egyszerűen nem bírtam visszafogni magam, muszáj volt nekem is alkotnom valamit. Így kezdődött:

Persze nem csak úgy összevissza horgolgattam, a fejemben alakulóban volt már egy terv, és a színeket is ehhez alakítva válogattam össze gondosan. Mind a mintákat, mind a színeket a kisebbik lányommal közösen választottuk, neki különösen ez a 3D virág tetszett:

Aztán, mikor már elég sok kocka elkészült, következhetett az összeállítás. Itt már kezd mellényre hasonlítani:

Már csak a vállpánt hiányzott, a szálak eldolgozása meg a szélek körbehorgolása, és íme az eredmény: