Kék gyönyörűség, avagy egy fonalbolt végnapjai

Mindig kedves és kedélyes volt az öregúr a rövidáruboltban. Akár varrócérnát, akár körkötőtűt, akár selyemszalagot venni tértem be ide, mindig megtaláltam, amire szükségem volt, és az áru mellé egy dörmögős mosoly is járt rendszerint.
Az évek során sokszor vásároltam ebben a kis üzletben, amely a házunktól mindössze néhány perc sétára volt a kis bevásárlóközpontban, a török zöldséges és a péküzlet között. Ez a boltocska már legalább két évtizede hozzátartozott az utcaképhez. Magamban csodálkoztam néha, hogyhogy nem megy csődbe, vásárlót alig-alig láttam benne. Abból a pár spulni cérnából, néhány gombolyag fonalból biztosan nem tud megélni a kedves, idősödő házaspár, amit én vásárolok. Igaz, ruhát is lehetett kapni náluk, de szinte kizárólag nyugdíjas hölgyek ízlését célzó konfekció lógott az akasztókon. Néha elábrándoztam, ha a raktárnak használt galériát kipakolnák, milyen jó kis kézimunkaklubot lehetne ott berendezni, biztosan megemelné a forgalmat... Ha kicsit bátrabb lettem volna, talán meg is említem nekik az ötletet.
Aztán tavaly nyár elején egy napon tábla jelent meg a boltocska kirakatában: VÉGKIÁRUSÍTÁS.
A tulajdonos házaspár úgy döntött, ideje nyugdíjba vonulni, és élvezni az életet, amíg megvan hozzá az egészségük. Sajnos nem volt, aki a boltot átvegye, így nem maradt más választásuk, mint felszámolni az egészet úgy, ahogy volt.

Bizony, fájt a szívem, hogy ez a jó kis bolt eltűnik, mint előtte néhány évvel a gyöngyös üzlet, meg egy másik kreatív hobbibolt is a városban. A meglepetés mégis az volt számomra, hogy a kiárusítás napjaiban mekkora lett a nyüzsgés a boltocskában. És bizony nem a leárazáskor jó vételre vadászó alkalmi vevők töltötték meg, hanem csupa-csupa törzsvevő, akik ezek szerint jóval többen voltak, mint gondoltam. Ezt az elcsippentett beszélgetésekből tudom, és akár vásároltak valamit utoljára, akár nem, mindenki betért elbúcsúzni a tulajdonosoktól, volt, aki még ajándékot is vitt nekik. Az öregúr megszokott mackós jókedélyével mosolygott mindenkire, csak időnként suhant át egy-egy halvány felhő a tekintetén. A felesége pedig még utoljára segített az ízléses öltözködést kedvelő hölgyeknek a próbafülkében, és közben ötvenedszerre is angyali türelemmel válaszolta meg a kérdést, hogy mihez fognak kezdeni ezután.

Bennem persze önző módon az a kérdés is felmerült, hogy ÉN mihez fogok kezdeni, ha hirtelen szükségem támad egy bizonyos színű és méretű zippzárra, vagy egy meghatározott vastagságú horgolótűre. Hajaj! Így aztán, gondolom értitek, nem volt más választásom, mint jól bevásárolni még utoljára a féláron kínált, kiváló minőségű német kötő- és horgolóeszközökből. És persze magammal vittem a lányokat is, hadd válogassanak a hajba való selyemszalagok és a szép fonalak között. Akkora szatyor fonallal jöttünk haza, hogy a fiúk csak néztek nagyokat.

Az ilyen alkalmi fonalvásárlásban az a nehéz, hogy az ember még nem tudja pontosan, mire fogja felhasználni, vagyis pontosan hány gombolyagra lesz szüksége. És ez esetben ugyebár biztosan tudtam, hogy nem lesz lehetőségem később venni még egy gombolyaggal, ha kevésnek bizonyul a készlet. Három konkrét terv mindenesetre azonnal megfogalmazódott bennem a fonalak láttám: egy pulcsi saját magamnak a gyönyörű, kék-cirkás fonalból, egy ruhácska a kisebbik lánykámnak ugyanennek a fonalnak a szivárványszínű változatából, és egy pamutból horgolt tavaszi modell.

A kék pulcsihoz azonnal hozzá is kezdtem, lassan egy éve ennek. Áprilisban viszont közbejött egy utazás, és félretettem a félig kész munkát. Aztán jött a nyár, nem volt kedvem téli pulcsit kötni, aztán az ősz, és én csak kacsintgattam a félretett kék halomra, és halogattam a befejezést. Közben elkészült karácsonyra a kislányom kötött ruhája, meg egy csomó minden más is. Pár hete elővettem újra a kék pulóvert, és megpróbáltam eligazodni a munka közben lefirkantott kriksz-krakszaim között. A pulcsi ugyanis saját tervezés, de ez nálam általában úgy megy, hogy kötés közben találom ki a szabásmintát, és ha kell, többször is lebontok és újrakötök egy-egy részt. Nohát, majdnem elkészült már a mű, egyetlen akadály volt még hátra.

Itt tartottam, már csak a nyakát kellett befejezni, de nem tudtam, milyen formát válasszak. Legyen csak egy vékony szegély, nagy ívben kihajló gallér vagy meleg garbónyak? Töprengtem, tanácsot kértem kötős "kollégáktól", próbálkoztam. Született egy ilyen verzió:

amely szép volt ugyan, de fázott benne a nyakam. Kipróbáltam egy magasaban álló gallért is:

Ez bizonyult a tökéletes megoldásnak. Íme a kész mű:

Nagyon örülök ennek a pulcsinak, azonnal beleköltöztem. A végkiárusítás nélkül valószínűleg nem vettem volna meg ezt a fonalat, úgyhogy mégis köszönettel tartozom a tulajdonosoknak, amiért nyugdíjba vonultak. Remélem, ők is legalább olyan jól érzik magukat most, mint én a kék pulóveremben.

Sapi

Amióta az eszemet tudom, hadilábon álltam a sapkákkal. Nincs is sapkám legalább tizenöt éve, illetve eddig nem volt. Nem találtam a tökéletes darabot: amitől nem lapul le idétlenül a hajam, nem lesz sztatikusan szálldosó - arcomhoz ragadó, mégis melegíti a fülem, jól áll és még tetszik is.
Ezt a sapkanélküliséget eddig úgy éltem túl, hogy kizárólag kapucnis kabátot hordok. Ebből sem könnyű ám megtalálni a megfelelő darabot, mivel minden egyéb kabátértékelő szemponton túl a kapucni paraméterei számomra meghatározóan fontosak. Csakis olyan kabát jöhet szóba, aminek a kapucniját nem röpíti le a szél biciklizés közben, ugyanakkor kilátok belőle oldalra is, a hátrafordulásról már nem is beszélve. Vagyis biztonságosan lehet benne közlekedni ebben a szeles, bicajozós országban anélkül, hogy megfázna a fülem. Mostanra már olyan rutinom van a kabátok effajta osztályozásában, hogy bármelyik áruház szűk, meleg próbafülkéjében meg tudom állapítani, hogyan fog viselkedni az adott kapucni esőben-szélben kerékpározás közben.

Mindennek ellenére hidegebb napokon jól jön azért néha egy sapka, a kapucni alá mégiscsak befúj a jeges szél. Egy internetes kézimunkaközösség kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek: hiszen köthetek én magamnak sapkát, akár tizenötöt is, ha ahhoz van kedvem. A gyerekeknek kötöttem régebben nem is egyet, de az még sose juott eszembe, hogy magamnak is keressek valami szép modellt. Említett sapkaiszonyom miatt sem mertem belevágni, azt hiszem. Amióta viszont felfedeztem, hogy az interneten mekkora kötős-horgolós élet zajlik, egyre-másra suhantak el az orrom előtt a szebbnél szebb sapkák képei, és egy-egy jól sikerült darab láttám sikoltozni kezdett bennem a vágy: nekem is, nekem is!

Így aztán egy unalmas, szürke délután nekiültem sapkaleírásokat keresgélni az interneten. Találtam is jó sokat, egyik szebb volt, mint a másik. Épp volt itthon egy gombolyag pihe-puha világosszürke baby acril fonalam, amit az isten is éppen sapkának teremtett. Már csak egy akadályt kellett leküzdenem: eddig sosem kötöttem még angol nyelvű leírásból, így fogalmam sem volt, mit jelentenek a rövidítések. Aki maga is kézimunkázik, az tudja, hogy a mintaleírások úgy néznek ki, mint valami kódolt kémüzenet. Két nyelven már folyékonyan olvasom ezt a nyelvet, de az angol kötőzsargonnal idáig nem volt dolgom. Illusztrációnak álljon itt a minta első sora: "k1, yo, sl 1 pwise, k2tog, psso, yo". Szóval ilyenekből állt az egész. Rajzos séma nem volt hozzá, ami pedig sokat könnyített volna a dolgomon. Szerencsére azonban előttem már sokan megjárták ezt az utat, és valaki közülük készített egy angol-magyar kötőszótárat, amelynek segítségével el tudtam indulni. Bár először még így is hülyeségeket kötöttem, mivel a leírást nem teljesen jól értelmeztem, de másodszori nekifutásra nagyon hamar elkészült a Snowdrop Beret névre hallgató gyönyörűség:

 

 

A sapka eredetije itt található, ingyen letölthető (angol nyelvű) leírással. A snowdrop (hóvirág) minta közelről:

És lerajzolva:
 

o	/l\	o	-	o	/l\	o	-	7.
-	-	-	o	/	-	\	o	5.
o	/l\	o	-	-	-	-	-	3.
o	/l\	o	-	-	-	-	-	1.

Jelmagyarázat:
-    sima
o   ráhajtás
/    jobbra dőlő fogyasztás
\    balra dőlő fogyasztás
/l\ 1 szemet fordítottan leemel, 2 szemet simán összeköt, a leemelt szemet az összekötöttön áthúz.
Mivel körben a színén kötjük a mintát, minden páros sor sima.

Piros hajdísz

Nemrégiben nálunk játszott kisebbik lányom egyik barátnője. Teljesen el volt ájulva a horgolt meg kötött cuccainktól a kis hölgyemény, de főleg attól, hogy mi minden készül nálunk saját kezűleg. Sál, mellény, ruhácska, hát még mikor beszabadult a nagytesó szobájába, és meglátta a nagyobbik lányom keze alatt készült horgolt macit és egyebeket. Egész délután fűzte a fejünket, hogy ugyan csináljunk már neki is valamit. Bármit!!! De ha lehet, ruha legyen. Vagy pulcsi. Édes volt a lelkesedését látni, viszont a jelek szerint tényleg soha életében nem látott még senkit kézimunkázni ez a kislány. Valahogy úgy képzelhette, hogy megkötni egy ruhadarabot nem kerül sokkal több fáradságba, mint elmenni érte a boltba.
Pár napja aztán a kisebbik lányom egy rózsaszín borítékot lengetve jött haza: meghívó az említett barátnő szülinapi zsúrjára. Ennél jobb alkalom nem is kellett, hogy meglepjük őt egy saját készítésű ajándékkal. Valami olyasmit kerestem, ami hamar elkészül, és kisiskolás lányoknál tuti siker. Így kötöttem ki a franciacsattra varrt virágnál. A fotó kedvéért ugyan az én lányom hajába tettük, de az ünnepeltnek fekete a haja, így a piros rózsa neki még jobban illik:

 

Ma kapta meg az ajándékot, a hírek szerint örült neki. :)

Sütőtökös batyu

Ha tél, akkor sütőtök. Remélem, vannak köztetek néhányan, akik egyetértenek velem ebben, mert itthon sajnos egyedül vagyok a sütőtökimádatommal. A legkisebbnek a sütőtök az Mazsola és Tádé lakása, s mint ilyen, ugye egyértelműen nem táplálék; a középsőnek egyszerű eleganciával fujj!; a legnagyobb pár falatot örömmel elfogyaszt, de annyi elég is; a férfiember szerint a sütőtök egy olyan tárgy, amit vidékies ízlésű háziasszonyok ősszel a ház előtti kispadra helyeznek kerti dísz gyanánt.
Én mindezek ellenére kitartok: ha tél, akkor sütőtök! Kisebb-nagyobb gyakorisággal, de rendületlenül próbálkozom, hátha sikerül megtalálnom a tuti receptet, ami nem csak nekem ízlik a családban.

Nos, tél elején találtam is egyet itt, egy fantasztikusan finom csokis-sütőtökös tortát, ami után még a középső (sütőtök - fujj!) is megnyalta mind a tíz ujját. Ennek ellenére most mégsem erről a finomságról fogok írni, hanem egy saját receptet szeretnék megosztani veletek. Illetve saját... na jó, mondjuk félig az.

Van Stahl Juditnak egy isteni kakukkfüves-fokhagymás sütőtöklevese. Számomra ez a létező legtélibb téli leves: narancssárga is, laktató is, izgalmas ízbomba is. Évente egyszer szoktam csak megfőzni, mert eléggé munkás, és hát, ugye az egész fazékkal egymagam kell, hogy megbirkózzak.
Ez a recept úgy kezdődik, hogy az ember kis kockákra darabolja sütőtököt, és jó pár gerezd fokhagyma társaságában illatosra puhítja a sütőben. Ez kb. fél órát vesz igénybe, utána pépesíteni kell a tököt a fokhagymával, és aztán még jó sok mindent elkövetni vele, mire az említett isteni leves lesz belőle. Nos, nekünk most az első félóra a lényeg. Lássuk részletesen:

Kb. 1 kiló sütőtök szükséges, én flaskatököt szoktam venni, az általában pont megfelelő méretű. Meghámozom, kikanalazom a közepéből a magos részt (ezt Maci, a hörcsög kapja, mindig nagyon örül neki), aztán 2-3 centis kockákra vágom a tök húsát. Egy nagy sütőlapra pakolom, közé dobok egy fej fokhagymát gerezdekre szedve de nem meghámozva, ici-picit sózom, kis chilipehellyel ízesítem, és összekeverem néhány evőkanál olajjal.

Szépen elosztom az egészet, hogy egy rétegben legyen a tök, és kb. fél óra alatt megsütöm. Eddig leves és Stah Judit, innentől batyu és egészen Panka.

Amikor ugyanis kiveszem az illatozó, puha narancssárga kockákat a sütőből, akkor rendszerint felteszem magamnak a kérdést, hogy tulajdonképpen miért is akarok én levest főzni, amikor a tök ennél tökéletesebb már úgysem lehet: puha, illatos, pikáns, nyammmm! És hát ilyenkor bizony nem is bírom megállni, hogy be ne habzsoljak néhány darabot. Aztán sajnálkozva ugyan, de mégis folytatom a levesfőzést, de tényleg csak azért, mert tapasztalatoból tudom, hogy az is nagyon fog majd ízleni. Mikor azonban legutóbb itt jártam a leves készítésében, támadt egy ötletem, amit mindenképpen ki akartam próbálni. Nos, tegnap jött el ennek a napja.

Tehát ott jártunk, hogy puhára sültek a tökdarabkák meg a fokhagyma. Akkor a fokhagymagerezdeket kinyomkodom a héjukból, és a sütőtökkel meg egy kiskanál kakukkfűvel együtt pépesítem őket. Közben már elővettem a mélyhűtőből egy csomag méretre vágott levelestésztát, és kipakoltam a lapocskákat egymás mellé, hogy 10 perc alatt felengedjenek. A sütőtökös pépből mindegyik tésztalap közepére halmozok egy evőkanállal,

 

majd a tészta szélét körben bevizezem az ujjammal, és összefogva a négy csücsköt kis batyut készítek belőle. A tetejét be lehet kenni tojással, hogy szép fényes legyen (én ezt elfelejtettem, így is tökéletes volt). Esetleg lehet még a pép közé keverni egy kis tökmagot, én a batyuk tetejét díszítettem csak vele.

220 °C-on nagyjából 20 perc alatt megsül. Langyosan a legfinomabb, és képzeljétek, nem csak nekem ízlett!