Amit egy laikus sohasem fog megérteni #CsKM

A "Csak kötök és mesélek" blogjáték augusztusi témája ez. No hát, hol is kezdjem? Mi az, amitől egy laikus, azaz nem kézimunkázó értetlenül csóválja a fejét? És mi az, amiről mi nem értjük, hogy ők nem értik?

Annak idején egy gimis osztálytársam egyszer elismerően jegyezte meg, hogy ő rettenetesen tisztel mindenkit, aki képes rá, hogy egy több kilométer hosszú egyenes fonalszálból pulóvert varázsoljon. Én akkoriban még csak kezdő kötögető voltam, mégis megmosolyogtam a látszólag naiv kijelentést. Pedig valójában igaza volt az osztálytársamnak: aki nem ért hozzá, annak még egy egyszerű minta elkészítése is bonyolult varázslatnak tűnik. Hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni, amikor az ismerőseink egy színátmenetes fonalból lustakötéssel készült sálat ugyanúgy dicsérnek, mint egy rafinált szabású fair isle mintás kardigánt.
Vegyünk hát sorra néhány, laikusok szájából gyakran hallott kérdést és megjegyzést, amivel ki lehet kergetni minket a világból.

1. Izé, a horgolást azt hány tűvel is kell csinálni?
Hát akkor kezdjük az alapoknál. A kézimunkázók általában elég békés természetűek, de van néhány érzékeny pontunk. Épp a múlt héten láttam egy lakberendezési boltban egy kötött díszpárnát, amit az árcédulán horgoltnak tituláltak. Komolyan, percekig töprengtem, hogy felvilágosítsam-e az eladót a kapitális hibáról, vagy lefényképezzem a tudatlanság eme bizonyítékát és egy szarkasztikus megjegyzés kíséretében megmutassam valamelyik kötős csoportban. Végül vettem egy nagy levegőt, lemondtam a világmegváltásról és a megbotránkozásról egyaránt, és sztoikusan legyintve kisétáltam a boltból.

2. Már megint a kötésen/horgoláson jár az eszed? 

Igen, ne lepjen meg. Bárhol, bármikor kiszúrom a szép fonalból, érdekes mintával készült dolgokat, és azonnal azon gondolkodom, hogyan készült vajon. Vagy, hogy milyen jó lenne ez minta az xy projektemhez. Például, ha vásárlás közben meglátok a boltban egy ruhadarabot, amit egyáltalán nincs szándékomban megvenni, de csuda jó kötött mintája van, alaposan megnézem, és megpróbálom megjegyezni a mintát. Sőt, esetleg nem túl feltűnően lefényképezni. Előfordul, hogy egy értekezleten teljesen elvesztem a fonalat (bocs), mert az köt le leginkább, hogy hogyan tudnám a szemben ülő kollegina fantasztikus pulcsiján a mintát leszámolni anélkül, hogy feltűnően bámulnám (vagy lefényképezném). Ha valakin kötött ruhadarabot látok, az első, hogy csekkolom, kézzel kötött-e (igen, van különbség a gépi és kézi kötés között, igen, látható is), és ha igen, az illetőnek mindjárt van egy jó pontja nálam. Ha még az is kiderül, hogy ő maga kötötte, akkor már öribari. 

3. Neked erre hogy van türelmed/időd?  
Komolyan, sokszor hallottam már hasonló reakciókat velem egykorú nők szájából. Nos, itt a nagy titok, elárulom, hogyan van rá időm. Pontosan úgy, ahogy másnak van ideje tortát sütni, túrázni, moziba járni, horgászni, verset írni, hangszeren gyakorolni, futni, kertészkedni, lekvárt főzni, könyvet olvasni, facebookon lógni, ablakot pucolni: teremtek rá magamnak, mert fontos a számomra. Apukám mondása volt, hogy mindenkinek arra van ideje, amire akarja. Erre sokan csak legyintenek, pedig igaz. Ha valamire - úgymond - nincs időnk, akkor az az adott pillanatban egyszerűen kevésbé fontos, mint mindaz, ami viszont belefér a napjainkba. Ha úgy érezzük, hogy csupa muszáj-dologgal vannak tele a napjaink, amiket az élet erőltet ránk, és ez nem jó így, akkor el lehet kezdeni egy-egy "ellopott" 10 perccel. Legyen ez egy csendben elkortyolgatott kávé, három elolvasott oldal egy jó könyvből vagy két sor horgolás, ha ennyi, akkor ennyi, és ha pont ez ad felüdülést, akkor ez. A kézimunkában pedig pont az a jó, hogy minden egyes projekt, még a 2x2 méteres maxi ágytakaró is szemenként készül, nem egyszerre. Le lehet tenni (bár ez ügyben érdemes a 10. pontot is elolvasni), újra elő lehet venni és folytatni akárhányszor. Vannak projektek, amiket egy óra alatt elkészítünk, másokon akár évekig dolgozunk, még ha a végeredményen ez nem is mindig látszik.

4. Majd én is megtanulok kötni, amikor nyugdíjas leszek.
A kézimunkázás kortalan tevékenység. Sőt, mindenkit, aki szeretné kipróbálni óva intek tőle, hogy nagymama koráig várjon vele. Idősebb asszonyoktól gyakran hallom, hogy régebben ők is szívesen kézimunkáztak, de már nem nagyon tudnak, mert fájnak az ízületeik, nem engedelmeskednek úgy az ujjaik, mint fiatalabb korukban. Szóval érdekel a kötés/horgolás? Akkor itt az idő, most vagy soha. (Ja, és pasiknak sem tilos ám!)

5. Hogyan tud a kötés/horgolás kikapcsolni, amikor folyton számolni kell a mintát? 

Éppen azért. Ha olyan a minta, hogy nagyon kell rá figyelni, akkor úgy leköti az ember figyelmét, hogy közben elfelejtkezik minden másról. Ha meg egyhangú minta készül éppen, akkor a ritmusa elringat, mint egyfajta mantra. Az ismétlődő mozdulatok hatására ellazulunk, és mivel a "laikusok" körülöttünk már jól tudják, hogy jobb, ha nem zavarnak kézimunkázás közben, háborítatlanul tudunk zenét hallgatni vagy éppen elmélkedni, álmodozni. 

6. Kötsz nekem egy bogyós és csavart mintás térdig érő poncsót? Pont ilyet, mint ezen a képen. XXL-es a méretem, de neked úgyis ez a hobbid. 
Amit tudok, hosszú évek alatt tanultam meg. Sok öröm, de időnként bosszúság is járt vele. Egy nagy, bonyolult munkát senki nem ráz ki a kisujjából, akármilyen gyakorlott kötő. Ezen kívül van egy másik bökkenő: én nem kötök megrendelésre. Még jó barátoknak sem. Tudom, ez borzasztóan barátságtalanul és önzően hangzik, de azt is tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül a kézimunka világában. Gyakran tapasztalom, hogy akik maguk nem kézimunkáznak, elképzelni sem tudják, mennyi idő és fáradság van egy-egy darabban. Vannak, akik szeretnek megrendelésre dolgozni, összekötni a kellemeset a hasznossal és a hobbijukkal pénzt keresni. Van, aki ingyen is szívesen köt másoknak, és azt is tökéletesen megértem, de nekem ez nem fér bele az életembe. Számomra a kötés, horgolás egyfajta zabolázatlan örömködés, amivel nem akarok összeegyeztetni határidőket, elvárásokat, másoknak megfelelést, bárki játékszabályait a sajátjaimon kívül. Ha bonyolult mintához van hangulatom, olyat kötök. Ha egyszerűhöz, akkor azt. Ha gyors sikerélményt szeretnék, keresek egy rövid projektet. Ha szúrja a kezem a gyapjú, nem használok olyan fonalat. Ha megunok egy projektet, akkor félreteszem akár évekre, vagy lebontom. Ha olyanom van, akár egy fél napig fel sem állok a kanapéról, máskor meg hetekig alig nézek a fonalaimra. Csakis a saját feltételeim szerint veszek tűt a kezembe, de tudd, hogy bármit csinálok és bármennyire élvezem, minden egyes darabban rengeteg munka és odafigyelés van. Így aztán, ha egyszer valami kötött vagy horgolt cuccot kapsz tőlem ajándékba, az meglepetés lesz. S még ha nem is pont az, amire éppen vágytál, biztos lehetsz benne, hogy beletettem szívem-lelkem, s a tőlem telhető legtöbbet adtam neked.

7. Nem mondod komolyan, hogy ezt négy hónapig kötötted? Tegnap pont ilyet láttam a kínaiban ezerötszázért.
Mondtad már valaha a nagymamádnak, hogy ne bajlódjon a vasárnapi ebéddel, hiszen árulnak a mekiben hepimílt? Na ugye. Bár mindkettőnek megvan a létjogosultsága, nem lehet őket egy napon említeni. Egy kézzel készített tárgyat pont az tesz különlegessé, hogy egyedi. A gonddal kiválasztott fonal. A rengeteg végiglapozott, kipróbált, lebontott, újra próbált minta. A belefektetett idő, energia, tervezgetés. A kreativitás. Az odafigyelés. A tömény szereret. Nem, barátom, pont ilyet egészen biztosan nem láttál a kínaiban. 

8. Mi ez az abrakadabra? Beszervezett a CIA titkos ügynöknek? 

Ugyan, szívem, ez csak egy portugál nyelvű mintaleírás rövidítésekkel. Nem, nem beszélek portugálul. Igen, a múlt héten tényleg japán mintából kötöttem, előtte meg oroszul horgoltam, hidd el, nem hülyítelek. Gyerekjáték, van egy ilyen táblázatom, látod? Az internetről szedtem, horgolós szótár 12 nyelven, alapmű, de komolyan. Mi, hogyhogy kínai?! Azt még nem próbáltam, de azt hiszem, belejönnék hamar. Ja, az a furcsa ábra pöttyökkel meg vonalkákkal? Hát az a leszámolható rajzos minta, innen kezdem, ezek itt láncszemek, aztán itt pálcák vannak, ez egy levegőszem, és aztán így halad, itt szaporít, látod?  Na, most meg hova mész?!...

9. Már megint fonalat vettél? Minek ennyi gombolyag?
Mert pont ilyen kell ahhoz a kardigánhoz, amit évek óta szeretnék. Mert láttam valamit ilyenből egy magazinban, és megtetszett. Mert fogalmam sincs, mire lesz jó, de majd kitalálom. Mert ilyen színű még nincs. Mert ilyenből már dolgoztam, és imádnivaló. Mert ezt az összetételt még nem próbáltam. Mert akciós volt. Mert kifutó széria, és jövőre már nem lesz kapható. Mert bekéredzkedett a kosaramba. Mert olyan puha. Mert gyönyörű. Mert gyűjtöm. Mert kell. Mert csak.

10. Nem kéne már aludni menni?
És akkor befejezésül szögezzük le: kevés olyan vészhelyzet létezik a világon, aminek a kedvéért abbahagyom a munkát a sor közepén. A lefekvés nem vészhelyzet. Ha eltévesztem a számolást, az viszont igen. Szóval légyszi, most ne szólj hozzám egy kicsit, huszonhat, huszonhét...
...Oké, ez a sor vége, mindjárt leteszem, csak még a visszáját gyorsan, hogy meglegyen. Jaj, hát észre se vettem és véletlenül belekedezdtem a következő sorba, na, akkor ezt már végigkötöm. Tudod mit, mindjárt kész a karöltő fogyasztása és akkor fel lehet próbálni, ezt a két sort akkor már ne hagyjam itt, menj csak szívem, mindjárt jövök én is, deee, komolyan, hogyhogy nem hiszed, harminchárom, harmincnégy, ráhajtás, összeköt...

-o-o-o-o-o-

Ha érdekel, mi az a Csak Kötök és Mesélek blogjáték, ITT mindent megtudhatsz róla.

Nyári híradás, és "Ha egy híres embernek készítnék valamit ajándékba" #CsKM

Július közepén azzal a naiv gondolattal ültem fel egy repülőre, hogy a hosszú nyaralás alatt majd szépen megírom a júliusi CsKM blogbejegyzést meg az augusztusit is, majd behozom a mintatervezésben mindazt, amit az elmúlt évben nem sikerült papírra vetnem, befejezek egy évekkel ezelőtt elkezdett táskát, egy csipkestólát, és elkezdem a tavalyelőtt is már majdnem elkezdett égszínkék nyári felsőt is, amihez akkor egy csomó mintavariációt kipróbáltam, de végül félretettem, mert nem bírtam dönteni, hogy melyik lenne a legjobb. Mindebből annyi valósult meg, hogy kötöttem néhány mintaegységet a csipkestólába. A nyaralás viszont remekül sikerült, voltak aktív és voltak lazulós napjaink, társas és elvonulós óráink, a világra rácsodálkozó és befelé forduló pillanataink egyaránt. Voltak új és voltak ismerős helyek, felfedezés és visszatérés, találkozások, beszélgetések, természet és kultúra. Volt a sógornőm sütötte illatos, friss kenyér, gyerekkoromba visszarepítő anyukám főztje, a-gyerekek-kérték én főztöm, "dobjuk gyorsan össze" kánikulakaja, strandon lángos, "ide még visszajövünk" étterem, "ide aztán biztosan nem jövünk vissza" étterem, nap melegítette barack a fáról és szeder a bokorról, szóval mindenféle jóság.

Amilyen hosszúra sikerültek ezek a mondatok, olyan hosszú volt a nyár, de bármilyen furcsán hangzik is, most már vége. Megtettünk ezervalahányszáz kilométert egy nap alatt, és átutaztunk a nyárból az őszbe, a szünidőből a hétköznapokba. Olvasom, hogy otthon még mindig harminc fok van, de közben fázik a lábam, és tegnap pulcsit vettem fel. Próbálom még őrizni az érzést, hogy nem kell ezer dolgot egyszerre észben tartanom, de közben jönnek már a sürgősen megválaszolandó emailek a munkahelyről, és azon kapom magam, hogy főzés közben már újra a közeledő őszi szemeszter jár a fejemben.

Itt az ideje hát, hogy behozzam végre a júlusi lemaradást, és eljátsszak a gondolattal, hogy melyik híres személy kedvéért ragadnék fonalat és kötőtűt.

Elöljáróban hadd szögezzem le, hogy nem vagyok lekenyerezhető, és nem alkotok megrendendelésre. Egyszerűen véges az időm és az energiám, és ami van, azt másra fordítom. Kivételt csakis és kizárólag a gyerekeim képeznek, nekik bármit, bármikor. Szóval kedves celebek, Nobel-díjasok és olimpikonok, hiába is álmodoztok róla, hogy Made by Panka cuccokban vagánykodtok majd ezután.

Képzeletben azonban szívesen alkotok, és a jelöltek hosszú névsorából végül két személyt választottam ki: egy nőt és egy férfit. Egyikük sem él már, ez megnyugtató tény, hiszen így biztosan nem fognak jelentkezni a képzeletbeli ajándékukért. Bár komolyan belegondolva, akár még el is készíteném nekik valóban, tekintve, hogy nem ők kérték, hanem én magam találtam ki, s igazán meg is érdemlik mind a ketten.

A hölgy Virginia Woolf angol írónő, a modern irodalom egyik megteremtője, akinek az irodalmi jelentőségéről már nagyon régen tudtam, mégis csupán a közelmúltban kerültek hozzám közel az írásai. Egyik leghíresebb regénye a Mrs. Dalloway, amelyben rendkívül finoman és cizelláltan ábrázolja a szereplők érzelemvilágát. A gondolataikat egyetlen hömpölygő folyamként írja le, megpróbálva ezzel megragadni azt, ahogyan a valóságban követik egymást - sokszor rendszertelenül, mégis összefüggően - az emlékek, gondolatok és érzések, bonyolult belső monológot alkotva a fejünkben. Ahogy a regényt olvastam, ez az ábrázolásmód ('tudatfolyam', azaz 'stream of consciousness' a neve) egy bonyolult mintázatú, lehelletfinom csipkekendőt juttatott eszembe.

Egészen pontosan a Monica's Shawl nevű félkör alakú kendőt (régi olvasóim már találkozhattak vele itt a blogon), amelyet hófehér selyemfonalból tökéletesen el tudok képzelni Virginia vállán, és azt hiszem, remekül illene ehhez a törékeny alkatú, gazdag érzelemvilágú, intelligens, de sajnos boldolgtalan írónőhöz.

            

Az úr neve Frederick Banting, kanadai kutatóorvos. Neki egy jó meleg, ír mintás pulóvert képzeltem el, például ezt.  

Bár a róla fennmaradt képeken mindenhol öltönyben-nyakkendőben, esetleg fehér laborköpenyben látható, azt gondolom, a lerobbant laborban, ahol dolgozott, télen biztosan szívesen viselte volna a meleg, strapabíró ruhadarabot. S míg Virginia Woolfot csupán csodálom a tehetségéért, Banting úrnak egész szívemből hálás vagyok, amiért munkatársaival együtt 1922-ben felfedezte az inzulint és azt, hogyan lehet a Diabetes Mellitusban (azaz 1-es tipusú cukorbetegségben) szenvedő emberek életét megmenteni inzulininjekciók segítségével. A felfedezés kalandos történetéről Az áttörés címmel izgalmas dokumentumregényt írt Thea Cooper és Arthur Ainsberg. Ha hinni lehet a képnek, amit Bantingról festenek, nem volt épp társasági ember, és vele együtt dolgozni sem lehetett egyszerű. Konoksága azonban a kutatómunkájában hasznosnak bizonyult, és végül meg is hozta az eredményt. Miután sikerült több beteg állapotán jelentősen javítani, akikre egészen addig fájdalmas és lassú halál várt, 1923-ban felfedezéséért a főnökével (John James MacLeoddal) közösen megkapta a Nobel-díjat, az inzulinterápia pedig elindulhatott világhódító útjára, ezrek és ezrek számára adva új reményt. 

Ez volt a júliusi #CsKM, igérem, az augusztusi témát is mindjárt közzéteszem a Facebook oldalon.