Inspiráció, avagy Julie, a boeuf bourguignon és a szilveszter

Amikor az ember fontolgat valamit, de még nem biztos a dolgában, sokszor nem kell egyebet tenni, mint abbahagyni a töprengést, elengedni a kételyeket, és szépen megvárni a bizonyosságot. Ez így persze egyszerűen hangzik, de a művészet az egészben az, hogy ha már feltettem a kérdést, észre is tudjam venni a választ, amikor megérkezik.

A blogolás gondolata már egy jó ideje érlelődött bennem, amikor egy este egyszer csak rámtalált a végső inspiráció. Hétköznap este volt, éppen kézimunkáztam valamit, alibinek ment a tévé csendesen. Valami nagyon idétlen filmnek lett éppen vége, már épp ki akartam kapcsolni - tudok én kötögetni idétlenségek nélkül is -, amikor megállt a kezem a távirányító gombja fölött: a képernyőn Meryl Streep ült egy régi kocsiban, háttérben az ötvenes évek Párizsa. Fogalmam sem volt, miféle film kezdődött éppen, de a látvány egy pillanat alatt lenyűgözött. A következő másfél órában azt hiszem, egyetlen sort sem kötöttem, másnap azonban megszületett ez a blog.

A film címe Julie & Julia, és hát igen, két nőről szól. Két külön történet, két különböző korszakban, amelyek azonban a fiatalabb főszereplő jóvoltából szorosan egymásba simulnak.
Julie nagyon szeretne valami értelmeset kezdeni magával, s mintegy kiútként a kiábrándító realitásból, egy gasztroblog írásába kezd. A projekt hamarosan minden képzeletet felülmúló horderővel állítja a feje tetejére Julie életét. Közben pedig szimultán azt is figyelemmel kísérhetjük, hogyan éri el a francia konyha ugyanezt a hatást a diplomatafeleségként helyét kereső Julia életében.

Mivel nem vagyok nagy tévénéző, soha nem gondoltam volna, hogy épp egy film adja majd meg nekem a bátorságot a saját blogom elindításához.
Ez a film azonban amellett, hogy nagyon szerethető, meghozza az ember kedvét a főzőcskézéshez is. Az egyik fontos recept benne a boeuf bourguignon. Életem első boeuf bourguignon-ját néhány évvel ezelőtt éppen szilveszterkor ettem, ami azért érdekes, mert holnap, szilveszter este a BBC 2 pont vetíti ezt a filmet. Barátainknál ünnepeltünk azon az éven, és háziasszony barátnőm fenséges vacsorával kápráztatott el bennünket. Lelkendezésemre ideadta a receptet, és azóta a boeuf bourguignon nálunk is rendszeresen szerepel a menün. Azért szeretem, mert jó sokat lehet vele variálni, a rendelkezésre álló alapanyagoktól függően minden alkalommal kicsit más és más, de mindig fenségesen finom.

A filmet megnézve kedvem támadt utánajárni, hogy az igazi Julia Child, akinek a szakácskönyve az USA-ban máig nagy klasszikusnak számít, hogyan készítette a boeuf bourguignont. Én ugyanis már több különböző leírásban olvastam a receptet, de két teljesen egyforma nem volt köztük. Hála a Youtube-nak, meg is találtam a választ néhány perc alatt:

 

Hamar kiderült, hogy én nem egészen úgy készítem, mint Julia, pl. sütő helyett leginkább kuktában (így sokkal gyorsabb), és a húst is kisebb darabokra szoktam vágni. Ettől a videó azonban cseppet sem kevésbé lenyűgöző, a kukta pedig egyébként is csak a hetvenes évektől vált népszerűvé (bár utánanéztem: az első kuktát 1681-ben gyártották, nem is gondoltam volna).

 

Hm, megyek is főzni valami finomat. Ti mit esztek szilveszterkor?

Angyalkáim

Hát eljött végre a karácsony, a várva várt. Eljött, és hipp-hopp, tova is szállt. Nagyon szép két nap volt ez, biztosan azért repült el ilyen gyorsan.

 

Én az adventet nagyon szeretem, a várakozást, a készülődést, a legjobban az együtt barkácsolós, karácsonyfadísz- és ajándékkészítős, mézeskalács-sütős napokat. Aztán a végén, ünnep előtt pár nappal bepánikolok, rájövök, hogy megint mennyi minden nem fér bele az időmbe, amit még szerettem volna, hogy megint elkések a képeslapok postázásával, hogy megint nem pucoltam ablakot, hogy megint az utolsó pillanatban fogom kitalálni a menüt. Próbálkozom minden évben, hogy ne érjen utol ez a kétségbeesés az utolsó napokban, de úgy látszik, ez is egészen Panka - talán nagymama koromra majd megtanulok rendesen tervezni.
Visszatekintve, minden esetre, sok-sok szépet látok:
tortacsipke-angyalkákat - a két kisebbik nagy lelkesedéssel készítette őket a fára,

sok-sok illatos mézeskalácsot, ami az idén a kisebbik lányom keze munkája, nagyon finom lett, még most is eszegetjük a karácsonyfáról

 

legkisebb angyalkám meglepetéseit: ágyba hozott reggelit, terített asztalt, nagy gonddal írt levelet a messzi nagyikának, a rokonoknak készített pici ajándékait;
nagyfiam kedvességét, még a kamaszkoron inneni őszinte lelkesedését, titokban a lányoknak a fa alá csempészett ajándékait;
nagylányom könnyedségét, ahogyan harmadmagával mosolyogva Bachot játszik egy egész templomnyi közönségnek, komoly nagylányságát, ahogyan látva kétségbeesett, fáradt arcomat, kiteregeti helyettem a mosott ruhát, segít a bevásárlásban.

Az utolsó pillanatban még az a ruhácska is elkészült, amit a kisebbik lányomnak kötöttem. Nagyon szerette volna ebben ünnepelni a karácsonyt, úgyhogy az utolsó napokban jó nagyot hajráztam, hogy időben befejezzem. Egyszerű vonalú, de vidám ruhácska lett, vastag, szivárványszínű fonalból.

Aztán az ajándékok, a gyerekek öröme, a vidám együttlét a rokonokkal, hangulatos vacsorák, késő estébe nyúló beszélgetés egy pohár tokaji mellett.

Szép volt ez a karácsony. Őrzöm még a hangulatát, mint az itt maradt süteményillatot.

Karácsonyi üdvözlőlap-tartó

Ahogyan közeledik a karácsony, a lakás is lassacskán díszbe öltözik. Szaporodnak a karácsonyi üdvözlőlapok is, amelyeknek az elhelyezésére évekkel ezelőtt találtam egy nagyon praktikus és hangulatos módot. Az ötlet nem egészen a sajátom, de a kivitelezés igen. Illetve a gyerekek is segítettek persze.
Először is fogtam egy széles selyemszalagot, és akasztót varrtam rá.

Ezután kitettem az asztalra egy csomag facsipeszt, mindenféle mutatós papírt és fóliát, karácsonyi mintás formalyukasztókat, ollót, ragasztót, és odahívtam a gyerekeket, akik azonnal átvették az irányítást. Hamarosan az unalmas natúr csipeszek vidám képeslaprögzítőkké változtak.

Ezután a szalagot felakasztottam, és telecsipeszeltem üdvözlőlapokkal:

Horgolt hópihék

Hópihe-őrületben szenvedek mostanában. Kaptam a Mikulástól egy könyvet, amelyben száz horgolt hópehely leírása szerepel, egyszerűen leírhatatlanul fantasztikus. Neki is kezdtem, bár nem álltatom magam azzal, hogy még az idén elkészül mind a száz, egyelőre ötnél tartok, mert azért ugye más dolga is van az ember lányának így december vége felé, mint a hópihehorgolás. A gyerekeknek is tetszik a dolog, és már tudják, hogy este, miután ők lefeküdtek, anya szép komótosan lapozgatni kezdi a könyvet, gyönyörködik, olvadozik, aztán rábök az egyik képre, és kezébe veszi a horgolótűt. "Készíts hat láncszemből karikát...." Reggel aztán megcsodálhatják az elkészült művet.

A hópihe-horgolás nagyon kellemes tevékenység. Mivel mindössze 3-4 sorból áll az egész, hamar elkészül, és olyan jó látni, ahogy a kezeim között ölt formát a gyönyörűséges fonal-kristály. Ahhoz, hogy pl. a karácsonyfára felakasztható legyen, ki kell keményíteni; nohát számomra ez volt a dolog legizgalmasabb része, ilyet ugyanis eddig nem csináltam. Jó sokat járkáltam keményítő után, a negyedik boltban sikerült végül beszereznem. Biztos, ami biztos, lefényképeztem a hópelyheket keményítés előtt, ki tudja, hogy fognak kinézni utána...

Itt még jól látszik, hogy össze-vissza kunkorodnak a csücskeik. Olyan simogatnivalóan puhák voltak, hogy alig volt szívem őket beleáztatni a keményítőbe, de végül győzött a kíváncsiság: mindenképpen meg akartam tudni, milyenek lesznek kikeményítve, ha már egyszer azt írja a szakkönyv, hogy ezt kell tenni velük.
Így aztán papírból elkészítettem a sablont, amire majd felfeszítem őket száradni.

Könnyű dolgom volt, mivel mindegyik hópelyhem hatágú. Rajzoltam egy kört, aztán a körzővel (amelyet akkorára kinyitva hagytam, mint a kör sugara), elmetszegettem a kört, éppen hatszor, mire körbeértem. Meghúztam az átlókat, és hogy könnyebb legyen szép szimmetrikusra alakítani a vizes hópelyhet, bejelölgettem a centiket is rajta mértéknek. A lapot beletettem egy műanyag huzatba, hogy ne ázzon el, és aláraktam egy összehajtogatott törülközőt, hogy legyen mibe szúrni a gombostűket. Ezután a keményítőbe áztatott hópelyheket gombostűkkel sorban felrögzítettem a sablonra, és megvártam, míg megszáradnak.

Íme, az eredmény:

 

 

 

 



Fodros-bodros sálak

A tavalyi tél nagy felfedezése volt számomra a Katia márkájú "hálófonal" - fogalmam sincs, mi a rendes neve -, amiből nagyon gyorsan és egyszerűen igen mutatós, fodros-bodros sálakat lehet kötni.

Egy kreatív hobbi vásáron ismerkedtem meg vele, ahová nagylányommal látogattam el. Amolyan ajándék nap volt ez kettőnknek, együtt nézelődtünk, keresgéltünk, workshopoztunk egész nap. Az egyik fonalas standnál két kedves hölgy megmutatta, hogyan kell a hosszú, fura hálóból sálat kötni. Kiderült, hogy bár az eredmény úgy néz ki, mintha hetekig túlórázott volna vele az ember, a valóságban roppant egyszerű dolgozni ezzel a fonallal. Úgy fellelkesültünk, hogy azonnal haza is vittünk néhány gombolyagot, és hamarosan a család minden nőtagja ilyen fodros-vidám sállal a nyakában állta a zimankót.

Azóta ennek a fonalnak sok új változata is piacon van már, a viszonylag egyszerűtől a nagyon csipkésig, és nem csak sálat lehet belőle kötni, hanem kitűnően alkalmas ruhadarabok díszítésére is (bár ennek a módját még nem tanultam ki).
Karácsonyi ajándéknak is kitűnő egy ilyen sál, egyetlen gombolyag elég hozzá, és a siker garantált!

Az interneten több videó is fellelhető, amiből meg lehet tanulni a hálófonal kötését, szerintem ez egy nagyon jó:

Carols from scratch

A mai napom egészen karácsonyi hangulatban, ráadásul a zene jegyében telt. Ma volt a városunkban az idei Carols from Scratch nap.

A kóruséneklés régi nagy szerelmem, de a minden heti próba és fellépések sajnos az utóbbi években nem fértek bele az életembe. Évente egyszer viszont megajándékozom magam egy ilyen nappal, mint a mai. A helyi zeneiskolában hagyomány, hogy minden decemberben tartanak egy adventi kórusnapot, amire bárki benevezhet. Ma kb. 130-an gyűltünk össze ebben az alkalmi kórusban, hogy egy fél nap alatt megtanuljunk együtt 6-7 többszólamú karácsonyi dalt, amit aztán a nap végén egy igazi kis koncert keretében előadtunk a meghívott családtagoknak, barátoknak.

Ennek a napnak mindig különleges hangulata van. A zene varázslata önmagában is felemel, de az, hogy ilyen rövid idő alatt valami előadhatót igyekszünk megteremteni a semmiből (erre utal a program neve, Carols from Scratch), valami csodás együttműködést teremt vadidegen emberek között. Persze az előadás színvonala meg sem közelíti egy összeszokott kórusét, de mindenki nagyon igyekszik kitenni magáért. Igaz, hogy a szöveget esélyünk sincs ilyen rövid idő alatt megtanulni, a dirigensünk (minden évben ugyanaz) mégis végtelenül türelmes és szigorú egyben: nem tudom, hogyan, de még arra is jut ideje, hogy a dinamikát begyakoroljuk.

A nap fénye persze a közeli templomban adott koncert. Számomra pedig duplán az, mivel a koncerten meghívott vendégként az idén már második évben szerepelt a nagylányomék furulyakwartettje. A koncert alatt össze-összemosolyogtunk, miközben anyai szívem a büszkeségtől dagadozott. A karzaton pedig a család másik három tagja hallgatott bennünket. Jó kis családi zenedélután volt ez a mai!

The Snow Begins to Fall - ez volt ma az egyik dal, teljesen időszerűen (itt persze egy másik kórus előadásában hallható):

Hópelyhek papírból

Hóvihart igért mára a meteorológia. A hét elején még sűrű eső áztatta a várost, alig-alig tűnt hihetőnek, hogy nemsokára fehérbe burkolózik minden.
Hát csak vártuk a hóesést, és egy hosszú nap végén, amikor másra már nem volt energiám, mint hogy bámuljak ki a fejemből fáradtan, kikapcsolódásként elkezdtem hópelyheket készíteni kis fehér noteszlapokból, a klasszikus összehajtogatós, kisollóval kicsipkézős módszerrel.

Már a másodiknál éreztem, ahogy visszatér az energiám, és egyre vidámabban kísérletezgettem, hogy melyik hajtogatási móddal tudok még csipkésebb hópelyheket varázsolni. A legjobb pedig az egészben az volt, hogy minden hópehely más és más lett, még ha akartam, sem tudtam volna két egyformát készíteni. Másnap aztán vékony cérnára rögzítettem a pelyheket, és gyönyörködtem bennük.

 

Még szinte fel sem aggattam őket az ablak elé, máris megérkezett a hóesés.

 

Nagyon hangulatos, ahogy a radiátor felszálló melegétől kecsesen forgolódnak, libegnek az ablak előtt. Lefényképezni épp ezért elég nehéz volt, a képek nem is nagyon adják vissza, milyen vidám hangulatot varázsolnak a szobába. Ma délelőtt csak néztem, néztem, ahogyan az ablak előtt táncoltak, miközben az üveg másik oldalán sűrűn kavarogtak a valódi hópelyhek, fehérbe borítva fákat, utcát, háztetőket. Ennyi fehérség láttán egyszerűen muszáj volt a tejeskávém tetejét is fehérré varázsolnom egy nagy adag tejszínhabbal! Itt a tél, hát nem nagyszerű?