A kínai írásjellel díszített mécsestartó, ha jól emlékszem, úgy került a házba, hogy mindenki sajnálta a kidobni. Kézről kézre járt a családban, míg végül valahogy hozzánk került. Miután megállapítottam, hogy a) nem tetszik a fekete fémtokba bújtatott tejüveg kocka, b) azonnal kidobni nem lehet, mert ajándékba kaptuk, diszkréten eltüntettem egy szekrény aljába, ahol is évekig porosodott. Néha eszembe jutott és majdnem kidobtam, de valahogy mégsem vitt rá a lélek.
Pár hete aztán lomtalanítottam, és kezembe került az ominózus rondaság. Mit csináljak vele? Vissza nem teszem a szekrénybe, az biztos. Vagy megszeretem most rögtön és akkor maradhat, vagy nem szeretem meg, és akkor itt a vége, fuss el véle.
Nézegettem jobbról, balról, közelről, messziről, de sehogyan sem bírtam elképzelni, hogy örülni tudnék a benne lobogó kis lángocskának. Utolsó esélyként levettem róla a fekete tokot, és megforgattam a szemem előtt a tejüveg belsőt. No, ez volt a mentő pillanat: azonnal láttam, hogy ebből ki lehet még hozni valami szépet.
Van a padláson egy doboznyi hímzőfonalam, anyukám hagyományozta rám őket. A biztos jó lesz még valamire kategóriába tartozik, mivel hímezni igen ritkán szoktam, de most pont jól jött. Egy szép kis csipkés minta, egy vékony horgolótű, egy estényi szabadidő. Ennyi kellett már csak és a mécsestartó újjászületett.
Azóta szeretem. Akár egész este is elnézegetem, ahogy a fény táncol horgolt kis lángocskáin át.
Valóban nagyon jó! Szép, s kellemes a hangulata.
VálaszTörlés