Július közepén azzal a naiv gondolattal ültem fel egy repülőre, hogy a hosszú nyaralás alatt majd szépen megírom a júliusi CsKM blogbejegyzést meg az augusztusit is, majd behozom a mintatervezésben mindazt, amit az elmúlt évben nem sikerült papírra vetnem, befejezek egy évekkel ezelőtt elkezdett táskát, egy csipkestólát, és elkezdem a tavalyelőtt is már majdnem elkezdett égszínkék nyári felsőt is, amihez akkor egy csomó mintavariációt kipróbáltam, de végül félretettem, mert nem bírtam dönteni, hogy melyik lenne a legjobb. Mindebből annyi valósult meg, hogy kötöttem néhány mintaegységet a csipkestólába. A nyaralás viszont remekül sikerült, voltak aktív és voltak lazulós napjaink, társas és elvonulós óráink, a világra rácsodálkozó és befelé forduló pillanataink egyaránt. Voltak új és voltak ismerős helyek, felfedezés és visszatérés, találkozások, beszélgetések, természet és kultúra. Volt a sógornőm sütötte illatos, friss kenyér, gyerekkoromba visszarepítő anyukám főztje, a-gyerekek-kérték én főztöm, "dobjuk gyorsan össze" kánikulakaja, strandon lángos, "ide még visszajövünk" étterem, "ide aztán biztosan nem jövünk vissza" étterem, nap melegítette barack a fáról és szeder a bokorról, szóval mindenféle jóság.
Amilyen hosszúra sikerültek ezek a mondatok, olyan hosszú volt a nyár, de bármilyen furcsán hangzik is, most már vége. Megtettünk ezervalahányszáz kilométert egy nap alatt, és átutaztunk a nyárból az őszbe, a szünidőből a hétköznapokba. Olvasom, hogy otthon még mindig harminc fok van, de közben fázik a lábam, és tegnap pulcsit vettem fel. Próbálom még őrizni az érzést, hogy nem kell ezer dolgot egyszerre észben tartanom, de közben jönnek már a sürgősen megválaszolandó emailek a munkahelyről, és azon kapom magam, hogy főzés közben már újra a közeledő őszi szemeszter jár a fejemben.
Itt az ideje hát, hogy behozzam végre a júlusi lemaradást, és eljátsszak a gondolattal, hogy melyik híres személy kedvéért ragadnék fonalat és kötőtűt.
Elöljáróban hadd szögezzem le, hogy nem vagyok lekenyerezhető, és nem alkotok megrendendelésre. Egyszerűen véges az időm és az energiám, és ami van, azt másra fordítom. Kivételt csakis és kizárólag a gyerekeim képeznek, nekik bármit, bármikor. Szóval kedves celebek, Nobel-díjasok és olimpikonok, hiába is álmodoztok róla, hogy Made by Panka cuccokban vagánykodtok majd ezután.
Képzeletben azonban szívesen alkotok, és a jelöltek hosszú névsorából végül két személyt választottam ki: egy nőt és egy férfit. Egyikük sem él már, ez megnyugtató tény, hiszen így biztosan nem fognak jelentkezni a képzeletbeli ajándékukért. Bár komolyan belegondolva, akár még el is készíteném nekik valóban, tekintve, hogy nem ők kérték, hanem én magam találtam ki, s igazán meg is érdemlik mind a ketten.
A hölgy Virginia Woolf angol írónő, a modern irodalom egyik megteremtője, akinek az irodalmi jelentőségéről már nagyon régen tudtam, mégis csupán a közelmúltban kerültek hozzám közel az írásai. Egyik leghíresebb regénye a Mrs. Dalloway, amelyben rendkívül finoman és cizelláltan ábrázolja a szereplők érzelemvilágát. A gondolataikat egyetlen hömpölygő folyamként írja le, megpróbálva ezzel megragadni azt, ahogyan a valóságban követik egymást - sokszor rendszertelenül, mégis összefüggően - az emlékek, gondolatok és érzések, bonyolult belső monológot alkotva a fejünkben. Ahogy a regényt olvastam, ez az ábrázolásmód ('tudatfolyam', azaz 'stream of consciousness' a neve) egy bonyolult mintázatú, lehelletfinom csipkekendőt juttatott eszembe.
Egészen pontosan a Monica's Shawl nevű félkör alakú kendőt (régi olvasóim már találkozhattak vele itt a blogon), amelyet hófehér selyemfonalból tökéletesen el tudok képzelni Virginia vállán, és azt hiszem, remekül illene ehhez a törékeny alkatú, gazdag érzelemvilágú, intelligens, de sajnos boldolgtalan írónőhöz.
Az úr neve Frederick Banting, kanadai kutatóorvos. Neki egy jó meleg, ír mintás pulóvert képzeltem el, például ezt.
Bár a róla fennmaradt képeken mindenhol öltönyben-nyakkendőben, esetleg fehér laborköpenyben látható, azt gondolom, a lerobbant laborban, ahol dolgozott, télen biztosan szívesen viselte volna a meleg, strapabíró ruhadarabot. S míg Virginia Woolfot csupán csodálom a tehetségéért, Banting úrnak egész szívemből hálás vagyok, amiért munkatársaival együtt 1922-ben felfedezte az inzulint és azt, hogyan lehet a Diabetes Mellitusban (azaz 1-es tipusú cukorbetegségben) szenvedő emberek életét megmenteni inzulininjekciók segítségével. A felfedezés kalandos történetéről Az áttörés címmel izgalmas dokumentumregényt írt Thea Cooper és Arthur Ainsberg. Ha hinni lehet a képnek, amit Bantingról festenek, nem volt épp társasági ember, és vele együtt dolgozni sem lehetett egyszerű. Konoksága azonban a kutatómunkájában hasznosnak bizonyult, és végül meg is hozta az eredményt. Miután sikerült több beteg állapotán jelentősen javítani, akikre egészen addig fájdalmas és lassú halál várt, 1923-ban felfedezéséért a főnökével (John James MacLeoddal) közösen megkapta a Nobel-díjat, az inzulinterápia pedig elindulhatott világhódító útjára, ezrek és ezrek számára adva új reményt.
Ez volt a júliusi #CsKM, igérem, az augusztusi témát is mindjárt közzéteszem a Facebook oldalon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése