Arról az érzésől írnék inkább, ami az ujjaim hegyétől a szívem legmélyéig eltölt, amikor a kezembe veszem a megkezdett munkát, hogy néma áhítattal kössem egymás után a szemeket. Csak egy sort, amíg felfő a teavíz. Csak kettőt, míg a kávét megiszom. Csak néhány szemet, na, csak hadd vegyem a kezembe kicsit. Utána, isten bizony, folytatom a dolgozatjavítást. Még ki is porszívózok, csak hadd fejezzem be ezt a levélmintát.
Függőséget okoz ez a kendő, mint az ópium. Csendesen fekszik a kanapé sarkában, és mégis egész nap, mintha egyfolytában beszélne hozzám. Hívogat, vonz, mint őzikét a friss rügyek. És ha végre a kezembe vehetem, hatalmas béke tölt el. Elmerülök az apró szemek óceánjában, és szívverésem ritmusára tempózok: sima... sima... ráhajtás... összeköt... Köddé válik körülöttem a világ, de ki bánja! Csak ketten létezünk most: a kendő meg én.
Nem vagyok költő, a verset majd valaki más írja meg helyettem. Én inkább kötögetek addig is.
Biztos vagyok benne hogy szep ode- ot tudnal irni! De megertem hogy milyen addictive a kotes, es meg nem is vagyok nagyon experienced.
VálaszTörlés