Van úgy, hogy az ember csücsül a gödör alján, és nem nagyon lát ki belőle. Van úgy, hogy a könnyek garázda módon megülnek homlokod íve mögött, és egész nap a csendet várják, hogy előbújhassanak végre. Egyre türelmetlenebbek. Már a csend sem kell. Amint gyengül az akarat szorítása, lándzsával hadonászó, üvöltve harcba rohanó hadseregként törnek elő. Vagy épp csendesen lopakodnak, észre sem veszed és már megint itt vannak. Befurakodnak minden pici résbe, minden üres pillanatba. "Anya, miért piros az orrod? Megint sírtál?"
Hát elegem lett belőle. Elegem lett a gödörből, elegem lett a kétségbeesésből, elegem lett a cérnaszálon egyensúlyozásból. Úgy döntöttem, felállok. Munkaterápiába kezdtem.
1. Elindítottam a tesztet, amit még májusra terveztem. A tesztelők kérdései, gondjai, amelyek gyors választ igényelnek, segítenek kifelé irányítani a figyelmemet.
2. Kendőt kötök megint. Még nem tudom, mi lesz a neve, először Penelopénak akartam keresztelni, mert annyiszor bontottam le az első 20 centit, hogy már nem is bírtam számolni egy idő után. Aztán arra gondoltam, hangulatomhoz illően Rabbit Hole lesz, de ez nem tűnik épp egy jó marketingfogásnak, úgyhogy egyelőre névtelen a drága. Tűzpiros amúgy, és félhold alakú. Gyönyörű lesz, ha elkészül egyszer.
3. Hozzáláttam, hogy megvalósítsam egy régi tervemet: elkezdtem kidolgozni és filmre venni a kötőtanfolyam leckéit és elkészíteni a hozzá tartozó mintákat. Merthogy tanárlelkem megkeresi magának az utat, bármibe is kezdjek. Így futnak össze a szálak, így lesz teljes a kör. A tanítás szárnyakat ad, amelyekkel, ha csak egy órára is, de könnyedén kiröppenek bármilyen gödörből.
Egyelőre a dolog technikai oldalával küzdök, de nemsokára megmutatom az eredményt.
Itt tartok. Úgy tűnik, használ a gyógymód, ha rögös is az út.
*A két fotó Nathan Sawaya "The Art of the Brick" c. kiállításán készült, Amszterdamban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése