Otthonszépítés saját kezűleg #CsKM

Na, jó kis témát találtam márciusra, egész hónap végéig sikerült gondolkodnom rajta, hogy mit is írjak róla. Még mindig nem tudom, hogyan is kezdjek hozzá, úgyhogy kezdjük talán egy kis visszatekintéssel. 

Gyerekkoromból arra emlékszem, hogy a női családtagok mindig kézimunkáztak valamit, a férfiak meg mindig barkácsoltak. A kézimunka egy része kötött, horgolt vagy varrott ruhadarabokat jelentett, egy másik, jelentős része viszont lakástextileket és dísztárgyakat. Ha mostanában a Fürge Ujjak régi számait lapozgatom, teljesen nyilvánvaló, hogy a hetvenes és nyolcvanas években Magyarországon ez volt a trendteremtő magazin (ami konkurrencia hiányában persze érthető is). Sok benne látható fényképre ismerősen csodálkozom rá, nahát, ez is elkészült, ilyen is volt nálunk otthon, vagy a nagymamánál, barátnőéknél, szomszédoknál. Kis túlzással azt mondhatnám, egy egész nemzedék nőtt fel ugyanazokkal a berendezési tárgyakkal körülvéve. Talán nem is annyira túlzás. Ha te is ezekben az évtizedekben nőttél fel, vajon ismerős-e neked a kalocsai hímzett díszpárnasereg a heverőn? A szekrény minden polcát díszítő apró hímzett terítők? Az üres üvegre rafiából horgolt pompomos állatfigurák? A makramé virágtartók? A subázott falvédők, lábtörlők és díszpárnahuzatok? A filcből varrt, cikkcakkos szélű, hímzett tűpárna vagy falidísz? Látom, mosolyogva bólogatsz. Ugorjunk kicsit az időben. 

Az anyukámtól nászajándékba kapott gyönyörű, nagy gonddal hímzett népi virágmotívumos terítőket féltve őrzöm - a szekrény mélyén. Nem csak azért, mert az országban, ahol élek, nem divat mindent telepakolni kis terítőkkel, hanem sokkal inkább azért, mert nekem nincs rá igényem, hogy így díszítsem a lakásomat. Jobban szeretem az egyszerű, sima felületeket, inkább kevesebb dísztárggyal szeretem körülvenni magam. Vannak kedvenc tárgyaim, és van közöttük saját készítésű is, no meg persze a gyerekeim által az iskolában barkácsolt gyönyörűségek - ezekhez ragaszkodom. 

Amikor a gyerekek ovisok lettek, és elkezdték hordani haza a saját készítésű remekműveket, a nappali ajtaját kijelöltem kiállítótérnek. A legújabb rajzok, festmények és különböző technikával készült képek ide kerültek fel mindig, ha betelt a felület, a régieket lecseréltük. Imádtam gyönyörködni bennük, és a nappalinak vagyon vidám hangulatot adott ez a kis saját 'galéria'. Persze, amikor már három gyerek hordta haza a műalkotásokat (és itthon is születtek persze gyönyörűségek), akkor már 2 egymás melletti ajtót használtunk, de aztán lassan eljött az az idő is, amikor a büszke kis művészekből kamaszok lettek, akik már cikinek tartják mutogatni a műveiket, úgyhogy a galéria lassan kiürült. Mára már csak 1-2 anyák napjára készült, bekeretezett mű maradt a falon. 

A díszítést a lakásban egyébként szeretem időnként frissíteni, tavasszal, ősszel, tél elején az évszaknak megfelelő hangulatú tárgyakkal körülvenni magunkat. Ezek között általában van 1-2 saját készítésű dolog, de inkább csak apróságok, és leginkább a karácsonyi időszakban. Egy időben nagyon szerettek a gyerekek üvegmatricát készíteni, ezt is jól lehet az évszakhoz igazítani, és időről időre lecserélni. 

Az évek során sokféle hobbit kipróbáltam, és ezek nyomát 1-1 dísztárgy ma is őrzi még: dekupázsolt kép a falon, a wc-ben egy keresztszemes hímzett papírtartó, 1-1 varrott/horgolt/kötött díszpárnahuzat - de csak módjával.

                               

Mégis, ha körülnézek a lakásunkban, a legszembetűnőbb a párom keze nyoma. Ő nagyon ügyesen felújít mindent, gondosan és jó ízléssel szépítgeti a lakásunkat már évek óta. A kedvence a fa, ablakpárkánytól könyvespolcig bármit elkészít belőle, és nagyon ügyel a részletekre. Nem ijed meg a nagy feladatoktól sem, igaz, nem is hamarkodja el a dolgokat. Kell néha hozzá egy kis türelem, mert elég sokáig fontolgatja magában, hogyan is nézzen ki a végeredmény, de amikor végül elkészül, bizony le a kalappal. 

Lángoló levelek

Mondtam már, hogy imádom a lanyha őszi napsütésben fürdő vörösbe öltözött fákat? Hetekig vártam rá, hogy elérkezzen a megfelelő pillanat, amikor beköltöztethetem hangulatukat a házunkba. Azt a pillanatot, amikor az október végi napsütés jótékonyan melengeti utolsó sugaraival a parkot, bársonyos fénnyel simogatva a fák lába elé terülő puha, vörös szőnyeget. Az eső kedvesen megadja magát és visszavonul néhány napra, elhalasztva ezzel a gyönyörűen pirosló levelek elkerülhetetlen enyészetét, nekem pedig van néhány szabad órám, hogy kihasználjam az alkalmat.
Majdnem sikerült. Majdnem tökéletes volt minden, csak az a fránya, miniatűr cseppekben szitáló holland eső nem akart szót fogadni. Mégsem várhattam tovább, leszálltam hát a kerékpárról azon a reggelen, és teleszedtem a zsebeimet vörös, sárga és aranybarna levelekkel. Hazaérve kiterítettem őket a konyhapulton, s miután egyenként megtörölgettem őket egy papírkendővel, kezdődhetett a munka.



A két, lámpásnak való üveget már korábban beszereztem, ezen kívül mindössze hobbiragasztóra és dekupázslakkra volt szükségem.

A leveleket egyenként felragasztottam az üvegre, és néhány órán keresztül száradni hagytam. Mindenképpen frissen hullott, még puha levelekre van szükség, és lehetőleg azonnal munkához kell látni, mert a száraz levelek könnyen töredeznek, nem lehet őket az üvegre simítani.

 

Száradás után átkentem az egészet két réteg dekupázslakkal (ezt rétegenként fél napig hagytam száradni), mert csak így lesz tartósan szép az eredmény.
S ha esetleg kételkednél benne, hogy egy apró mécses átvilágítja-e a leveleket, íme a bizonyíték:

 Ugye, milyen hangulatos?



Teamánia

Sok-sok évvel ezelőtt kaptam egy teásdobozt a születésnapomra. Egyszerű, lakkozatlan fadoboz volt, pont amilyenre vágytam akkor. Központi helyet kapott a konyhában a pulton, hogy a nap bármelyik pillanatában felnyithassam, ha egy csésze illatos teára támad kedvem. Vannak állandó kedvenceim, mint az esti mézes hársfatea, a jázminos fehér tea és az áfonyadarabkákkal dúsított zöld tea, de szeretek új ízeket is kipróbálni, már amennyiben valódi gyógy- és fűszernövények valódi ízeiről, nem pedig szintetikusan ízesített teákról van szó.
Sokáig csak én használtam a dobozt, a párom ugyanis nagyon pragmatikusan közelít a teaivás kérdéséhez: 1 liter víz a termoszkannába, 1 dagi filtert belelógat (itt lehet direkt kannához méretezett filteres teát is kapni), és kész. Ihatjuk, amíg el nem fogy. Napközben sokszor én is megelégszem ezzel, de vannak pillanatok, amikor egyszerűen jól esik időt szánni egy különleges tea kiválasztására, beszippantani az illatát, megvárni, amíg tökéletes hőmérsékletűre hűl, és élvezni minden kortyot.
Ilyenkor veszem elő a Dobozt. Csakhogy az évek során szegény kincses dobozom eléggé megsínylette, hogy a konyhapult legviharosabb részén lakik, közel a vágódeszkához, a fűszertartóhoz, sőt a mosogatóhoz is. Egy idő után a fa felületén mindenféle foltok jelentek meg:

Egy napon nem bírtam tovább nézni a foltokat. Miután megtaláltam a megfelelő hangulatú papírt, nekiláttam a doboz beburkolásának. Az eredmény teljes metamorfózis volt:

Időközben a gyerekek is kezdtek rászokni a "lassított" teázásra, így már nem csak én használom a teásdobozt. Legutóbb a szülinapomra kaptam tőlük egy csomó különleges teát, így annyiféle van már, hogy a fele sem fér el a hat kis rekeszben. Lehet, jövőre egy újabb dobozt kérek a szülinapomra.