Kispiros - magamban csak így neveztem a piros kendőmet egészen sokáig. De aztán megfogadtam egy ismerősöm tanácsát, miszerint ne válasszunk a felhasznált fonal alapján nevet a mintának, mert utána mások úgyis másféle fonalból fogják elkészíteni, és akkor már nem stimmel a név.
Így aztán sokáig nem volt igazi neve. Nálam a mintáknak valahogy mindig története van, és emiatt sokszor nem könnyű olyan nevet találni, ami ezt jól kifejezi anélkül, hogy túl személyessé válna, ami ugye megint nem jó, ha az ember azt szeretné, hogy másokat is kézimunkázásra inspiráljon a mintája.
Ezt a kendőt egy számomra nehéz időszakban kezdtem el tervezni és kötni, amikor sok volt az aggódás, a fájdalom és a szembesülés, nagyon sok mindent újra kellett értelmeznem az életben, és újra egyenesbe kellett jönnöm a világgal, magammal. A kendő sajátos ritmikája, és ahogy alakult a kezem között a szép minta, sokat segített ebben a folyamatban. Volt persze más is, nem csak a kötés, szerencsére rengeteg jó szót, szeretetet, támogatást kaptam a családtagoktól, barátoktól, kollégáktól, így aztán, mire befejeztem a kendőt, valahogy közelebb kerültem ahhoz is, hogy újra egészen jól érezzem magam. Innen a név: Closer to Fine.
Nem egészen egyedül találtam ki, ugyanis ez egyben egy régi dal címe is, amit milliószor hallgattam és még ma sem tudom megunni. Az Indigo Girls egyik korai nagy sikere volt, hozzánk a '90es években jutott el, és ifjúságom egyik meghatározó dala lett. Diákkori jóbarátaimmal annak idején rengeteget énekeltük mi is, néhány akusztikus gitárral meg egy csörgődobbal eltöltött hosszú-hosszú zenélős-éneklős gondtalan estéken.
Hallgasd meg te is, és ha már ott vagy a Youtube-on, ne kapcsold ki a végén, hallgass bele a playlist többi dalába is. Gyöngyszem kivétel nélkül valamennyi, lélekig hatoló szövegekkel, gyönyörű duettekkel, fantasztikus gitárkísérettel.
Egy kicsit elkalandoztam, de igazából annyit akartam még írni, hogy a minta végre elkészült. Vettem egy profi mintatervező programot, amivel elképesztően könnyen lehet leszámolható rajzos leírást készíteni. Mármint ahhoz képest, hogy eddig Wordbe illesztett táblázatokkal szerencsétlenkedtem, ahol minden utólagos változtatás egy kínszenvedés volt. Ehhez képest most néhány mozdulattal újra tudom rendezni az egész mintát, ha úgy adódik. Mégis rengeteget birkóztam vele, mire elégedett lettem a leírással, mivel van a végén egy meglehetősen nagy ábra, ami nyomtatásban sehogyan sem volt szépen olvasható. Végül aztán sikerült rájönnöm, hogyan és honnan hová importáljam, hogy papíron is olvasható maradjon a képernyőn gyönyörű mintám. Többször félretettem, sokáig halogattam a befejezését, közbejött sok minden más, de most végre itt a tavaszi szünet, úgyhogy elvégeztem a szükséges utolsó simításokat, és elkészítettem a tesztkiírást.
Vagyis: most indul a teszt angolul és magyarul is a Ravelry-n, reményeim szerint bő egy hónap múlva megjelenik végre a Closer to Fine kendő. Én pedig már, köszönöm kérdésed, egészen jól vagyok.
Ez a bejegyzés most nem valamelyik kreálmányomról szól, hanem a leányomról. Mégpedig a nagyobbikról, aki nagyon szépen furulyázik. És én annyira de annyira szeretem hallgatni, és olyan de olyan büszke vagyok rá, hogy muszáj megmutatnom nektek is.
Márciusban volt az a tehetségkutató házi verseny a zeneiskolában, ahol már másodszorra nyert díjat a Cornflakes névre hallgató kis furulyakwartett, amelynek ő is tagja. Így múlt vasárnap (éppen anyák napján, ami itt május második vasárnapja) ők is felléptek azon a koncerten, amelyet a verseny győztesei a városi színházban adtak.
Ez a felvétel a verseny döntőjén készült. A minősége ugyan távolról sem HD, de ahhoz képest, hogy a telefonommal csináltam, nem panaszkodom rá. A versenyre benevezett műsoruknak egy rövidített változatát játsszák itt, a színházi változatban persze benne voltak az ismétlések is :)
Az én személyes kedvencem a Badinerie (2:10-től), amit mindenki meglepetésére a két lány zenei párbajként mutatott be - ezt sikerült a hónapokig tartó felkészülés alatt titokban tartaniuk, úgyhogy még nekünk is meglepetés volt.
S hogy tudjátok, kire kell figyelni: számomra a piros nadrágos művésznő a sztár.
Lemaradtam kicsit, de jövök majd nemsokára. Most csak azért írok egy gyorsat, mert láttam pár napja egy koncertfelvételt, ami nagyon megragadott, és ezt mindenképp szeretném megosztani veletek.
Gitárrajongóknak igazi ínyencfalat: az elmúlt fél évszázad tizenkét
holland gitáróriása adott néhány hete közösen koncertet Amszterdam egyik
híres pódiumán. Akkora nevek, mint Jan Akkerman, Harry Sacksioni, Rudy
de Queljoe, Jan Hendriks és Eelco Gelling. Az egyórás felvétel minden
perce tiszta élvezet, ITT lehet megnézni, bár nem tudom, hogy ez az oldal külföldről elérhető-e. Ha nem működik, rosszabb képminőséggel ugyan, de a youtube-on is megtalálható a felvétel:
A koncerthez tartozik egy meglehetősen gyengécske dokumentumfilm is, amiből nagyjából annyi derül ki, hogy a legtöbb gitáros szenvedélyesen gyűjti a gitárokat. Kivéve, aki nem. És még ezt a világrengető nagy felfedezést is hollandul mondják el, úgyhogy remélem, megbocsátjátok, de nem linkelem ide. A koncert viszont igazi csemege, érdemes rászánni egy órát. Hajrá.
Egy nagyszerű projektre bukkantam ma a neten. Egy karmesternek néhány éve eszébe jutott, hogy miért is kell a kóruséneklést helyszínhez és személyes jelenléthez kötni, amikor a technika ma már olyan sok mindent lehetővé tesz. Így született meg a Virtual Choir azaz virtuális kórus.
Komponált egy darabot, amelyet az interneten kereszül minden érdeklődő számára elérhetővé tett. A résztvevők otthon begyakorolták és fölvették a saját szólamukat. Persze nem csak úgy összevissza dalolgatva, a karmester feltöltötte az internetre azt a videót is, amelyben a darabot dirigálja, így az énekesek a megfelelő ütemben és hangsúlyozással énekelhették videóra a saját szólamukat. Ezekből az egyenként beküldött felvételekből lett a kórus. A dirigens és technikusai szépen megtisztogatták a felvételeket a háttérzajoktól aztán összerakták őket, és láss csodát: a végeredmény tényleg úgy hangzik, mint egy "élő" kórus.
Egyszerűen zseniális ötlet, de a kivitelezés sem gyerekjáték. A zeneszerző-karmester nevét érdemes megjegyezni: Eric Whitacre. Az első Virtual Choir projectet több is követte, itt megnézhető a második és harmadik kórusmű előadása is, amelyben már több, mint 3000 énekes vett részt a világ minden tájáról.
Az eddigi legnagyobb bravúrt mégis 2013. március 22-én "követte el": a TED konferencia záróakkordjaként élőben dirigált egy eddig soha nem látott kórust. A színpadon álló valóságos énekkarba bekapcsolódva énekelt Skype-on keresztül 32 országból 34 énekes. Ez azért rendkívüli, mert a hang a legjobb internetkapcsolat mellett is kb. 1 másodperc csúszással érkezik, ami a zenében Whitacre szavaival élve "egy örökkévalóság", ekkora csúszás tönkretenne minden normális előadást. Az itt előadott művet viszont Whitacre kifejezetten erre az alkalomra komponálta, beledolgozva ezt az adott tényezőt is. Az interneten megtalálható az egész felvétel, de számomra az előadásnál talán még érdekesebb az, hogy Eric és csapata hogyan kivitelezte mindezt. Fantasztikusan felemelő élmény lehetett minden résztvevőnek.
A jó hír pedig, hogy nem ez volt az utolsó virtuális kóruselőadás, a kulisszák mögött már javában folyik a VC4 előkészítése. Magyar résztvevő eddig nagyon kevés volt, úgyhogy hajrá, aki kedvet kapott a kóruséneklésnek ehhez az innovatív fajtájához, az még bekapcsolódhat.
A mai napom egészen karácsonyi hangulatban, ráadásul a zene jegyében telt. Ma volt a városunkban az idei Carols from Scratch nap.
A kóruséneklés régi nagy szerelmem, de a minden heti próba és fellépések sajnos az utóbbi években nem fértek bele az életembe. Évente egyszer viszont megajándékozom magam egy ilyen nappal, mint a mai. A helyi zeneiskolában hagyomány, hogy minden decemberben tartanak egy adventi kórusnapot, amire bárki benevezhet. Ma kb. 130-an gyűltünk össze ebben az alkalmi kórusban, hogy egy fél nap alatt megtanuljunk együtt 6-7 többszólamú karácsonyi dalt, amit aztán a nap végén egy igazi kis koncert keretében előadtunk a meghívott családtagoknak, barátoknak.
Ennek a napnak mindig különleges hangulata van. A zene varázslata önmagában is felemel, de az, hogy ilyen rövid idő alatt valami előadhatót igyekszünk megteremteni a semmiből (erre utal a program neve, Carols from Scratch), valami csodás együttműködést teremt vadidegen emberek között. Persze az előadás színvonala meg sem közelíti egy összeszokott kórusét, de mindenki nagyon igyekszik kitenni magáért. Igaz, hogy a szöveget esélyünk sincs ilyen rövid idő alatt megtanulni, a dirigensünk (minden évben ugyanaz) mégis végtelenül türelmes és szigorú egyben: nem tudom, hogyan, de még arra is jut ideje, hogy a dinamikát begyakoroljuk.
A nap fénye persze a közeli templomban adott koncert. Számomra pedig duplán az, mivel a koncerten meghívott vendégként az idén már második évben szerepelt a nagylányomék furulyakwartettje. A koncert alatt össze-összemosolyogtunk, miközben anyai szívem a büszkeségtől dagadozott. A karzaton pedig a család másik három tagja hallgatott bennünket. Jó kis családi zenedélután volt ez a mai!
The Snow Begins to Fall - ez volt ma az egyik dal, teljesen időszerűen (itt persze egy másik kórus előadásában hallható):
