Majdnem híres

Ismertem egyszer egy jónevű ügyvéd házaspárt. Sokat dolgoztak, ugyanakkor élvezték az életet és intenzíven szerették a szépet. Nappalijukat több más műtárgy mellett egy különleges absztrakt festmény díszítette, amelyre nagyon büszkék voltak.
Amikor szert tettek rá, vacsorát rendeztek barátaik számára, akik jószerint mind a szellemi és gazdasági elithez tartoztak. Büszkén mutatták be a társaságnak a festményt, amely központi helyet kapott a nappali falán. A vendégek el voltak ragadtatva. Bár legtöbben még sohasem hallották a fiatal művész nevét, azt mindannyian elismerték, hogy nagyon tehetséges. Lelkesen méltatták a színek összhangját, az eredeti ecsetkezelést és a festmény rendkívüli hangulatát.
A házaspár láthatóan virult a büszkeségtől. A háziasszony a tőle megszokott elbűvölő mosollyal nyugtázta barátai műértő megjegyzéseit vacsora közben. A lazac fölött össze-összemosolygott férjével, aki a tőle megszokott lezser magabiztossággal zsebelte be az ismerősök irigykedő pillantásait.
Hangos kacagásban azonban csak akkor törtek ki mind a ketten, amikor az utolsó vendég is elhagyta a házat. A különleges festményt ugyanis egy héttel korábban két óvodás korú gyermekük alkotta.

Valami hasonló történt egyszer velem is, habár én nem készültem senkit megtréfálni. Kötöttem a kislányomnak egy pulcsit, a fonalat és a mintákat ő maga választotta hozzá. Puha türkizkék pulóver lett belőle, nagyon bohóka, "borzos" betéttel az elején.

Miután elkészült a mű, addig-addig nézegettem a maradék fonalat, míg egyszer csak azon kaptam magam, hogy már el is fogyott: stóla lett belőle. Végtelenül egyszerűen, lustakötéssel addig kötöttem többé-kevésbé véletlenszerűen váltogatva a színeket, míg egy nagy, puha téglalappá nem változott, amolyan "bújj-belém-elrejtelek-megmelegítelek" kendő lett belőle. Mivel az ilyeneket nagyon szeretem, örültem neki és egyből hordani is kezdtem. Igaz, borzos csíkjaival kicsit feltűnő jelenség, feltűnni pedig nem nagyon szeretek, de ennek a stólának még ezt is elnézem.

Egy napon aztán egy nagyon kedves ismerősöm sokatmondóan kérdezte, hogy ugye ebben és ebben a jónevű áruházban vettem a kendőt? Ő is látta ugyanis, és majdnem meg is vette, csak végül túl drágának találta. Nos, én nem voltam olyan rutinos, mint ügyvéd ismerőseim, kissé amatőr módon bevallottam, hogy magam kötöttem a stólát, méghozzá maradékokból. Igaz, mást nehezen is mondhattam volna, mikor ott virított mellettem a lányom türkizkék, borzos elejű pulcsijában...