Kérdésem van: ha egy majdnem harminc éve nem látott gyerekkori ismerős azt mondja az embernek, hogy "semmit sem változtál", akkor annak így negyvenen túl örülni kell?
Így jártam ma ugyanis. Az egyik közösségi oldalon futottam össze egy régi osztálytárssal, és így üdvözölt. Először nem fogtam gyanút. Csak egy fél nap múlva ütött belém a felismerés, hogy hiszen kiskamaszként találkoztunk utoljára. Hogyhogy semmit sem változtam?! Anyám! Már akkor is ilyen lestrapált voltam? Mert azt azért még leghiúbb álmomban sem hiszem el, hogy három gyerek és majdnem három évtized ne hagyott volna nyomot rajtam. Szóval, akkor most mi van? Akkor néztem ki koravénnek, vagy most látszom gyerekesnek?
Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy ilyesmit gyakran mond az ember örömében, amiért egyáltalán felismerte a másik fényképében azt az egykori illetőt? Na jó, maradjunk ebben. Aztán, ha jól belegondolok, találok azért még egy-két enyhítő körülményt. Például, bő évtizednyi rövid haj után most újra olyan hosszú a frizurám, mint gyerekkoromban. Így már értem. Hiszen az internetes profilképeken más nem is nagyon látszik: rövid vagy hosszú haj, fontosabb kontúrok. A belső tartalomról nem is beszélve. Mert ezen is elgondolkodtam, bár nem erről szólt a gáláns üzenet: ahhoz a tizenéves kislányhoz képest vajon lélekben mennyit változtam? No, de ezt inkább egy pohár tokaji mellett személyesen mesélem el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése