Január

Érdekes dolog ez, hogy a karácsonyfa csak a maga idejében jó. Kánikulában nem tudnám élvezni. Aranyló őszben sem. Tulipánok között? Még elképzelni sem. Aztán jön a december, a bebújós, meleg kakaós, zenehallgatós, amikor a fenyő olyan természetesen költözik be a nappaliba, mintha mindig is ott állt volna. Meghitten, ünnepélyesen, selytelmes, ünnephozó fényeivel.

Aztán jön a január, elfogynak a fáról a mézeskalácsok és egyéb finomságok, peregnek a tűlevelek, kezdődik az iskola. Ilyenkor aztán elérkezik az a pillanat is, amikor már várom a vasárnap délutánt, hogy leszedjük a fát, összepakoljuk a karácsonyi hangulat összes kellékét egy nagy dobozba, és eltegyük őket aludni a padlásra jövő decemberig. Rituálé nálunk ez is. A gyerekek segítenek, leszedik és szépen megtörölgetik a díszeket, közben kutatnak még az ágak között egy-egy jól eldugott csoki és mézeskalács után. Ők maguk dugták el persze, tudták előre, hogy eljön ez a pillanat, és a legfinomabb csoki mindig az, amit legutoljára találunk meg, amikor már mindenki jól összeszurkálta magát az ágak között nyúlkálva. Úgy osztjuk el, hogy mindenkinek jusson belőle egy pici falat, ebből az élvezetből senkit sem szabad kihagyni.

Aztán szippantok még egy utolsót a fenyőillatból, és mehet a lekopaszított fa kifelé. Előkerül a seprű meg a porszívó, és egyszeriben olyan tágas és levegős lesz a szoba, mintha máris bekacsintott volna a tavasz az ablakon. Visszakerül minden bútor a helyére, újra odaférek az ablakhoz is, a sok karácsonyi hangulatteremtő arpóság nélkül pedig friss és nyugodt a szoba. Ilyenkor arra gondolok, hogy biztosan jön még zimankó, de már hosszabbodnak a nappalok, s nemsokára világos lesz reggelente, mikor iskolába indulunk.