2013. október 30.

Jonatán, az ajándék

Mindig is tudtam, hogy a baba- és állatkahorgolás nem az én műfajom. Bármilyen tündéri minták is kerültek eddig a szemem elé, soha nem éreztem rá késztetést, hogy nekilássak elkészíteni őket.
Így aztán nem is értem, hogyan juthatott eszembe, hogy a rokonság legkisebb tagjának második születésnapjára zsiráfot horgoljak. Márpedig eszembe jutott, és nem bírtam kiverni a fejemből az ötletet, bármilyen őrültségnek is tűnt. A kis koma szülinapját ugyanis egy roppant zsúfolt hét végén ünnepeltük, és szombat délutánra még csak odáig jutottam, hogy kerestem egy zabálnivalóan édi mintát és kinyomtattam.
Vasárnap reggel még csak a két hátsó lába volt készen őkelmének. Teljesen reménytelen vállalkozásnak tűnt, hogy kora délutánra zsiráf nőjön arra a két nyurga lábra, tekintve, hogy az egész szombat estém ráment erre az első fordulóra.
No, de nem lennék én egészen Panka, ha megijednék az idő vicsorgó fenyegetésétől, nem igaz? Vasárnap reggel egy liter teával, egy nagy doboz tarka-barka fonallal és a horgolótűmmel felfegyverkezve nekiláttam, hogy véghezvigyem a lehetetlent. A család először kétkedve figyelte, amint megszállottam horgoltam egyik színes csíkot a másik után, a gyerekek drukkoltak, párom óvatosan próbálta tudtomra adni, hogy van élet horgolt zsiráf nélkül is, én meg bólogattam vidáman, és megnyugtattam, hogy ha nem készül el délutánig az ajándék, akkor majd befejezem karácsonyra, közben azonban turbóra kapcsolt ujjakkal horgoltam tovább. Hátha mégis elkészül.
Kora délutánra sikerült megalkotnom az összes testrészt, de a füleknél elakadtam. Elkészítettem az egyiket a leírás szerint, és még csak nem is hasonlított zsiráffülre. Ekkor már nagyon-nagyon indulnunk kellett a vendégségbe, úgyhogy beledobáltam az összes elkészült darabot egy kosárkába, varrótűvel, kisollóval együtt, és fohászkodtam egy nagyot. Volt még fél órám a kocsiban, hogy összevarrjam az állatka testrészeit. Hátha útközben csoda történik, és a füle magától kinő.
Az utolsó szálat két perccel azelőtt varrtam el, hogy befordultunk volna a sőgornőmék utcájába. Diadalmasan mutattam fel a fületlen majdnem-zsiráfot. A gyerekek üdvrivalgásban törtek ki, és egyhangúlag megszavazták, hogy az ajándék ezennel elkészült. Ránéztem a tarka-barka kis fickóra, ő meg rám kacsintott, és közölte, hogy ő egyáltalán nem zsiráf, hanem Jonatán, az ajándék, és az égvilágon semmi nem hiányzik róla. Ebben maradtunk.
Új kisgazdája vigyorgott egy széleset, mikor meglátta, aztán hozzávágta az anyukájához, és elszaladt. Mondtam már, hogy két éves?
Hát ennyit a fülekről. Who on earth needs ears anyway?


2 megjegyzés: